Juncker-botrány

Oknyomozó újságírók hosszas munkával kiderítették, hogy az alpesi nagyhercegség milyen nagyvonalú engedményeket tett 340 multinacionális cégnek és néhány dúsgazdag magánszemélynek.
Az ügy pikantériája, hogy ezek az engedmények nem más, mint a korábbi pénzügyminiszter hatáskörébe tartoztak, akit Jean-Claude Junckernek hívtak, és aki azonos az EB frissen hivatalba lépett új elnökével. Az ügy Európa-szerte címlapokra került, ám országonként eltérő hangsúllyal.

A legtöbbet emlegetett dimenzió a társadalmi igazságosság kérdése. Az EB, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az Európai Központi Bank (EKB) képviselőiből álló „trojka” brutális megszorításait elszenvedő országokban azt sérelmezik, hogy sokáig pont az a Juncker volt az eurót használó uniós országok pénzügyminiszteri tanácsának elnöke, aki egyre csak neoliberális megszorítást és lemondást várt el a bajba jutott országoktól és azok polgáraitól. Utóbbiak azt számolgatják, hogy a kedvező luxemburgi adószabályok miatt náluk mekkora adókiesés keletkezett, és vajon azzal kiválthatók lettek volna-e a megszorítások.Mások azt számítgatják, hogy az „adóoptimalizáló” multik helyben keletkező forgalma után a jövőben mennyi adóbevételre számíthatnának, és ezzel milyen lakossági megszorítást lehetne kiváltani.

Ez a gondolkodás vezet át bennünket az ügy másik, európai gazdasági dimenziójához. Közgazdászok már régóta vitatkoznak azon, hogy vajon a Nyugatot 2008 óta egy V avagy W formájú (amikor a recessziós visszaesést rövid idejű növekedés, majd újabb, gyors zuhanás követi – a szerk.) nemzetközi gazdasági válság sújtja-e. Napjainkra már inkább a W változat hívei vannak többségben, bár az igazsághoz mindenképpen hozzá kell tenni az ukrán válság politikai – geostratégiai – dimenzióját, amely az orosz kardcsörtetés és a lelőtt maláj gép tragédiája után hatályba lépett szankciók nélkül nem folytatta volna meg a bimbódzó gazdasági élénkülést.

Az elhúzódó válság terheit már nem nagyon lehet a lakosságra terhelni. Az EKB csak eddig ezermilliárd eurót pumpált a gazdaságba, ám az „olcsó” pénzt a bankok az eredeti szándék ellenére jobbára nem a gazdaság felé hitelezték tovább, hanem az eurózóna perifériájának biztonságosabb állampapírjaiba fektették. A német állampapírokhoz képest magasabb hozamok finanszírozására meg kellett emelni az adókat. Itt érünk vissza Junckerhez, hiszen a legnagyobb cégek a különalkujukkal el tudták kerülni az adófizetést, így a „többi” adót kellett megemelni. Az áfa átlagos kulcsa Európában mára jellemzően húsz-huszonöt százalék között van, miközben korábban tizenöt-húsz százalék körül volt.

Mivel a lakossági terhek már nem nagyon fokozhatók, ezért a gazdasági válság következményeinek enyhítéséhez szükség van a legnagyobb cégek befizetéseire is. Ezért is jön kapóra a mára gigantikus méretűvé vált adóoptimalizálási praktikák leleplezése. Ez olyan, mint amit mi, magyarok 2010 előtt „kicsiben” a külföldi rendszámtáblák esetében is láthattunk. Ameddig csak pár autó furikázott szlovák rendszámmal, fel sem tűnt. Amikor azonban már elszaporodtak a hazai utakon, akkor már a kormánynak is lépnie kellett.

Ahogyan a magyar autósok az ésszerűsödő adószabályok, a szigorodó ellenőrzés és büntetés, a társadalmi nyomás, valamint a józan belátás hatására is leszoktak a külföldi rendszámról, úgy idővel talán a multicégek is leszoknak az adóoptimalizálásról.

Égető szükség is lenne rá, hiszen ha a legnagyobb cégek, köztük a tengerentúli konszernek, bankok és multik is érdemben kivennék részüket a teherviselésből, és a helyben realizált forgalom után helyben fizetnének adót, talán több adó mértékét is csökkenteni lehetne.

Az már csak az ügy európai politikai dimenziójához tartozik, ahogy az Európa-szkeptikus EP-csoportok bizalmatlansági indítványt nyújtottak be Juncker ellen. Ameddig a két legnagyobb EP-frakció nem hátrál ki Juncker mögül, az EB elnökének széke biztos. Ehhez azonban Junckernek át kell lépnie a saját árnyékán, és be kell bizonyítania, hogy az ő bizottsága a luxemburgi mellett ugyanúgy fellép a ciprusi, ír vagy holland on-shore adóhézagok ellen is.

Mi magyarok lehetnénk kárörvendők is, hiszen Európa most beláthatja: Magyarország kormánya bölcsen döntött, amikor „unortodox” gazdaságpolitikája során a multik bevéte-lét tette a különadók kiszámításának alapjává, és nem a trükkök százaival kozmetikázott, pirinyónyi mértékben kimutatott nyereséget.
Az ide-oda könyvelt, és adóparadicsomokba talicskázott pénz után megfizetett adó más országokban is hiányzik, ám az ottani politikusok különböző okokból nem mertek a magyarhoz hasonló, bátor lépéseket hozni. Hagyták érvényesülni ezt a kaszinókapitalizmust, amelynek hasznát kevesek látják és amelynek árát sokak fizetik.

A luxemburgi botrány azt is világossá tette, hogy akik itthon a kormány gazdaságpolitikáját kritizálják, valójában a multik profitjáért aggódnak. Azt már nem teszik hozzá, hogy ha a multik kevesebb adót fizetnének, akkor a kieső adóbevételt a 2010 előtti időszakhoz, vagy a trojka és az IMF tanácsait követő országokhoz hasonlóan ismét az embereknek kellene fizetniük. Ez ismét brutális megszorításokat eredményezne, amelyekre a magyarok 2006 ősze óta többször és egyértelműen nemet mondtak.