Juncker és barátai

Egy másik közismert európai politikus viszont csütörtökön egy brüsszeli rendezvényen kijelentette: teljességgel képtelen arra, hogy utáljon valakit, és Orbánt jó barátjának nevezte. Nincs ebben semmi meglepő, tudjuk, hogy van, aki gyűlöli a magyar miniszterelnököt, mások azonban tisztelik, sőt barátnak és szövetségesnek tartják az euró­pai politikai mezőnyben. Csak az a bökkenő, hogy a két ellentétes állítást ugyanaz az ember fogalmazta meg: Jean-Claude Juncker.

Méltatlan, de korántsem szokatlan ez a képmutató viselkedés az unió vezető tisztviselőjétől. Az Európai Bizottság (EB) luxemburgi elnöke az utóbbi időben többször is kínos helyzetbe és hamis magyarázkodásba navigálta magát. Például tavaly júniusban az ír parlamentben, amikor általános megrökönyödést okozott váratlan coming outjával, hogy ő nem részeg, de problémák vannak a hátával, mert isiásztól szenved, és szívesen lenne inkább részeg. Pár héttel később, a brüsszeli NATO-csúcs gálavacsoráján imbolyogva nem tudott egyedül felmenni a pódiumra, két kormányfőnek kellett támogatnia. Mindenki, aki a tévében vagy az interneten látta a jelenetet, joggal gondolhatta, hogy ez az ember bizony nem józan.

Azt azonban már sem az EB szóvivője, sem maga Juncker nem magyarázhatta a „fájdalmas isiászrohammal”, hogy szeptemberben, a salzburgi uniós csúcson úgy javasolta a Fidesz kizárását a Néppártból, hogy megvárta, amíg a magyar pártelnök-miniszterelnök kimegy a teremből. Gyáva és sunyi húzása azonban nem jött be, mert egyöntetűen visszautasították a javaslatát, sőt Joseph Daul pártelnök kijelentette: az uniós alapszerződés hetes cikke szerinti jogállamisági eljárás lezárultáig semmiképpen nem zárja ki soraiból a Fideszt az Európai Néppárt. Ugyanez a politikus most, a magyar kormányzati plakátkampány kapcsán mégis védelmébe vette az „alaptalanul megrágalmazott” Junckert, és igaz kereszténydemokratának nevezte – kit is? A tavalyi trieri szoboravatón Marxot méltató „valódi európai vezetőt”...

Kedd óta az egész levitézlett, képmutató uniós uralkodó elit – a kereszténydemokrata Merkeltől a szocialista Timmermansig – csatarendbe állt, hogy megvédje a gaz magyaroktól az igaz európait, bár az EB szóvivője sietett deklarálni: nincs szó háborúról Brüsszel és Magyarország között. Ám egyikük száját sem hagyta el egyetlen tényszerű cáfolat azokról a konkrét, pontos és igaz állításokról, amelyek a magyar plakátokon olvashatók a brüsszeli bevándorlásösztönző, -támogató, -menedzselő lépéseket, terveket és javaslatokat illetően. Maga Juncker gyermeteg módon azzal próbált védekezni, hogy hazugságok ellen nem lehet sokat tenni, a Néppárt EP-frakcióvezetője, egyben csúcsjelöltje, Manfred Weber pedig azzal fenyegetőzött, hogy a CDU és a CSU is foglalkozni fog az üggyel.

Itt tartunk három hónappal az európai parlamenti választások előtt. Ha eddig netán nem, most már igazán minden gondolkodni tudó és akaró európai polgár láthatja, mi a tét, miért és kik között folyik a politikai harc. Mi, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok, olaszok, bajorok és sokan mások továbbra is ragaszkodunk az egységes és erős Európát megálmodó alapító államférfiak örökségéhez, amelynek lényegét az „percemberke” Juncker valódi európai honfitársa, Robert Schuman úgy fogalmazta meg: a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy zsarnokságba, anarchiába süllyed.