Vélemény és vita
Jogos-e az életfogytig tartó szabadságvesztés?
Az európai liberális, kultúrmarxista „elit” úgy viselkedik, mintha nem lenne nagyobb problémája Európának és az uniónak
Az Európai Tanács többségének és az unió egyes vezető bürokratái-nak nem tetszik a tényleges életfogytig tartó büntetési tétel. Ahogy a Helsinki Bizottságnak sem, amely szervezet valahogy mindig ránk támad valami miatt, miközben a határon túl élő magyarokat érő jogsértések esetében cinkosan hallgat. És abban is, hogy bizony fél tucat európai országban létezik a legszigorúbb büntetés alkalmazása – nem csak nálunk. Az európai polgárok tömegének pedig az nem tetszik, hogy kegyetlen gyermekgyilkosok vagy terroristák grasszálhatnak köztünk néhány évtized múlva. Mondhatni, az unió urai ismét beletenyereltek egy, a valóságtól elrugaszkodó politikai vitába, miközben volna más, fontosabb probléma bőven e kontinensen.
A büntetési tételek mögött több filozófiai kérdés, illetve számos világnézeti törésvonal húzódik. Az enyhítésért kardoskodó kisebbség vallja azt a téves és a valóságtól oly távol álló liberális antropológiát, miszerint minden ember alapvetően „jó” vagy „jobbítható”. Kivétel nincs. De a realitás az elmúlt évtizedekben bebizonyította azt, hogy ez pusztán naivitás – ahogy erről John Kekes kortárs filozófus is több kritikai művében értekezett az elmúlt években. És ahogy megjegyezte azt is, hogy a rossznak és a „gonosznak”, ami ebben az esetben a „közösségnek való ártást” jelenti, van egy olyan határa, amelyet túllépve lehetetlené válik a jövőbeni az ésszerű és biztonságos együttélés. A konzervatív filozófusok úgy gondolják, hogy vannak alapvetően „rossz”, a közösségnek és embertársainknak javíthatatlanul ártó, illetve törvénytisztelő, szabálykövető, azaz „jó” emberek, akik a közösséghez hozzá tudnak valami értéket tenni.
De igaz az is, hogy ebben a vitában tetten érhető az a fundamentális szembenállás, miszerint a liberálisok mindig az egyént, annak szabadságát és jogait helyezik előtérbe akár a negligált közösségekkel szemben, míg a konzervatívok úgy vélik, hogy a közösségeknek (legyen az természetes vagy mesterséges konstrukció) is ugyanolyan, ha éppen nem előbbrevaló jogokat kell biztosítani azért, hogy az ellentétes célú és érdekű egyének ne egy „homo homini lupus” logikájú társadalomban éljenek. Azaz ne egymást lássák legyőzendő ellenségnek, hanem a közösségépítést tartsák igazi emberi értéknek és erénynek.
És még egy fontos filozófiai szembenállás is megfigyelhető a két álláspont közt. A liberálisok úgy vélik, hogy az egyénnek minden körülmények közt új és új esélyt kell adnia a közösségnek, hogy bármilyen bűnt is követett el a közösség vagy embertársa ellen – tanítani és integrálni kell. A konzervatív gondolat ezzel szemben úgy szól, hogy bizony vannak olyan tettek és cselekedetek, amelyeket nem bocsáthat meg a közösség. Így jogos lehet kirívó esetekben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés.
És mivel a halálbüntetést kivonták a nemzetközi jogból – leginkább a liberális hegemónia nyomására –, így a vita már régóta nem erről, hanem a végleges életfogytiglani büntetésről folyik Európa-szerte.
Megjegyzem, az európai liberális, kultúrmarxista és a multikultit imádó „elit”(a ’68-asok iskolája, avagy óvodája) úgy viselkedik, mintha nem lenne nagyobb problémája Európának és az uniónak (bevándorlás, intézményi válság, népszerűtlenség, globális kihívások), most ebben a kérdésben kezd el „izmozni”, és támadni azokat a tagországokat, amelyekben létezik a legsúlyosabb büntetési tétel. És ez bizony nem csupán nálunk, Magyarországon van így. Észtország, Ausztria, Bulgária, Dánia, Írország, Olaszország, Hollandia, Egyesült Királyság is alkalmazza a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményét.
Nagy kérdés az is, hogy vajon miért nem merült fel Szaddám Huszein vagy régebben a náci bűnösök esetében az a liberális igény, hogy adjunk nekik még egy esélyt a társadalomba való visszailleszkedésre? Habár ez inkább költői kérdés.
A liberális hegemónia átitatta az elmúlt évtizedek során az összes társadalmi dimenziót és alrendszert Nyugat-Európában és a keleti tömb bukása után Közép- és Kelet-Európában is. Ez a fajta téves, gonoszságra alapozó, a realitást nem értő, a közösségeket bomlasztó ideológia szép lassan egyfajta vallássá vált. Így amikor más ideológiák szerint építünk egy-egy demokráciát, akkor elindul az utóvédharc a recsegő-ropogó liberáldiktatúra képviselői részéről. Ez láthatjuk most is.
A büntetési tételek mögött több filozófiai kérdés, illetve számos világnézeti törésvonal húzódik. Az enyhítésért kardoskodó kisebbség vallja azt a téves és a valóságtól oly távol álló liberális antropológiát, miszerint minden ember alapvetően „jó” vagy „jobbítható”. Kivétel nincs. De a realitás az elmúlt évtizedekben bebizonyította azt, hogy ez pusztán naivitás – ahogy erről John Kekes kortárs filozófus is több kritikai művében értekezett az elmúlt években. És ahogy megjegyezte azt is, hogy a rossznak és a „gonosznak”, ami ebben az esetben a „közösségnek való ártást” jelenti, van egy olyan határa, amelyet túllépve lehetetlené válik a jövőbeni az ésszerű és biztonságos együttélés. A konzervatív filozófusok úgy gondolják, hogy vannak alapvetően „rossz”, a közösségnek és embertársainknak javíthatatlanul ártó, illetve törvénytisztelő, szabálykövető, azaz „jó” emberek, akik a közösséghez hozzá tudnak valami értéket tenni.
De igaz az is, hogy ebben a vitában tetten érhető az a fundamentális szembenállás, miszerint a liberálisok mindig az egyént, annak szabadságát és jogait helyezik előtérbe akár a negligált közösségekkel szemben, míg a konzervatívok úgy vélik, hogy a közösségeknek (legyen az természetes vagy mesterséges konstrukció) is ugyanolyan, ha éppen nem előbbrevaló jogokat kell biztosítani azért, hogy az ellentétes célú és érdekű egyének ne egy „homo homini lupus” logikájú társadalomban éljenek. Azaz ne egymást lássák legyőzendő ellenségnek, hanem a közösségépítést tartsák igazi emberi értéknek és erénynek.
És még egy fontos filozófiai szembenállás is megfigyelhető a két álláspont közt. A liberálisok úgy vélik, hogy az egyénnek minden körülmények közt új és új esélyt kell adnia a közösségnek, hogy bármilyen bűnt is követett el a közösség vagy embertársa ellen – tanítani és integrálni kell. A konzervatív gondolat ezzel szemben úgy szól, hogy bizony vannak olyan tettek és cselekedetek, amelyeket nem bocsáthat meg a közösség. Így jogos lehet kirívó esetekben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés.
És mivel a halálbüntetést kivonták a nemzetközi jogból – leginkább a liberális hegemónia nyomására –, így a vita már régóta nem erről, hanem a végleges életfogytiglani büntetésről folyik Európa-szerte.
Megjegyzem, az európai liberális, kultúrmarxista és a multikultit imádó „elit”(a ’68-asok iskolája, avagy óvodája) úgy viselkedik, mintha nem lenne nagyobb problémája Európának és az uniónak (bevándorlás, intézményi válság, népszerűtlenség, globális kihívások), most ebben a kérdésben kezd el „izmozni”, és támadni azokat a tagországokat, amelyekben létezik a legsúlyosabb büntetési tétel. És ez bizony nem csupán nálunk, Magyarországon van így. Észtország, Ausztria, Bulgária, Dánia, Írország, Olaszország, Hollandia, Egyesült Királyság is alkalmazza a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés intézményét.
Nagy kérdés az is, hogy vajon miért nem merült fel Szaddám Huszein vagy régebben a náci bűnösök esetében az a liberális igény, hogy adjunk nekik még egy esélyt a társadalomba való visszailleszkedésre? Habár ez inkább költői kérdés.
A liberális hegemónia átitatta az elmúlt évtizedek során az összes társadalmi dimenziót és alrendszert Nyugat-Európában és a keleti tömb bukása után Közép- és Kelet-Európában is. Ez a fajta téves, gonoszságra alapozó, a realitást nem értő, a közösségeket bomlasztó ideológia szép lassan egyfajta vallássá vált. Így amikor más ideológiák szerint építünk egy-egy demokráciát, akkor elindul az utóvédharc a recsegő-ropogó liberáldiktatúra képviselői részéről. Ez láthatjuk most is.