Vélemény és vita
Jog a történelmi folytonossághoz
Az államiság a demokrácia természetes bölcsője, de Európában, s főleg nyugati felén, a nemzetállamot érő több évtizedes átalakítások súlyos következményekkel jártak
Azok a neomarxista baloldali, újliberális és a hozzájuk alkalmazkodó jobboldali politikusok, akik az állami kereteken kívüli jogalkotást vagy azzal párhuzamos normarendszer kialakítását elfogadták, a demokráciától idegen logikát követtek. Az európai államokban élő polgároknak ez az egyik gondja – azoké főleg, akiket a technika kütyüinek virtuális világa nem térített el az aggasztó valóságtól. Hiába választanak többségi kormányokat, felülről-kívülről folyamatosan átírják azok döntéseit, vagy öncenzúrába kényszerítik vezető politikusaikat. Az állampolgárok viszonylagos többsége érzi, hogy szellemi önkényuralom van kialakulóban az unióban, amely összeegyeztethetetlen a demokráciával és annak bölcsőjével, a klasszikus liberalizmussal. Azért is maradnak távol az urnáktól. E helyzetet a migránsválság élezte ki, amely végre világos álláspontokat kényszerít ki. A volt francia miniszterelnök, Dominique de Villepin nyilatkozta 2016 novemberében: „Demokráciáink legsúlyosabb tévedése a politika feladása. A nemzetközi elit huszonöt éve abban a tévhitben él, hogy a politika meghalt. A gazdaságközpontúság el akarta hitetni, hogy a gazdaság a politika felett áll. A jogközpontúság a jogállamot az állam fölé kívánta helyezni.” Az Európai Unió bírósága tiltotta meg évekkel ezelőtt az akkori olasz kormánynak, hogy visszavigye a jövevényeket oda, ahonnan jöttek.
Az Aquarius hajó befogadását elutasító olasz kormányálláspont tiszta vizet öntött a piszkos pohárba. A Macron által támogatott, illetve a bajor belügyminisztere által határidővel megfenyegetett Merkel-kormány nem viselkedhetett úgy az egyik alapító országgal, mint a „jövevényekkel”: a visegrádi négyekkel és Ausztriával. A helyzetet bonyolította, hogy a minap parlamenti úton (sikeres bizalmatlansági indítvány nyomán) nyeregbe került spanyol szocialista miniszterelnök, Pedro Sánchez a Párizs–Berlin-tengely segítségére szaladt. Valencia polgármesteri épületén többek közt ez a jelmondat várta az érkezőket: „A múlt fekete és fehér. A jövő viszont sokszínű.” A panelekben gondolkodó fogalmazók a megmondhatói, hogy poénra hegyezett tévéreklám-kultúrájuk vagy a Benetton márka őrülete ihlette őket. Negyvenöt napos tartózkodási kártya és ingyenes egészségügyi ellátás várta a törvénytelenül érkezetteket, akiknek fele Franciaországba távozna.
A Brüsszelnek szépelgő spanyol exhibicionisták reklámszavai hamisak. A spanyol baloldali kormányfő meg felelőtlen, az őt támogató Ferenc pápa szintén, mert közömbösek az európai lakosság félelme iránt. A tagországok lakosainak döntő többsége – friss felmérések bizonyítják – elutasítja a tenyésztett elit migrációs politikáját, amelynek többsége kivárásra játszik, hátha a „populisták” megunják, és hazamennek. Kénytelen vagyok elfogadni Éric Zemmour, a Le Figaro újságírója magyarázatát: „Macron a nagyvállalatok és a bankárok játékszere.” (Érte söpörte félre az útból az irányadó média és a jogászi közösség partnerszegmense az elnökségre esélyes Francois Fillont.) E makacs újliberális tanmeséhez foggal-körömmel történő ragaszkodás feszítheti szét végül az uniót. E szerveződéshez mindenki ragaszkodott, amíg nem szállta meg és nem torzította el a ’68-as diáklázadozók léhűtő társasága.
Az uniós elitben továbbra is azok vannak többségben, akik a más kontinensről érkezőktől vannak elragadtatva, míg a saját nemzetük kulturális vívmányait leépítik, választóikat lenézik. Nem mindenki teszi ezt tudatosan. Ma olyan generáció tolong a döntési kompetencia kapujában, amelyet a nemzeti múltjuk és többségi önmaguk megvetésére, a normalitás folyamatos áthágására neveltek évtizedeken át, amelynek hívószava a nyílt társadalom, és amelynek tagjai gyermeteg módon tapsoltak, amikor Merkel anya (a szentéletű Teréz anyára hajazó német médiatalálmány), az EU Birodalom fel nem kent császáraként döntött és hívott. Szolganépet szolganépre.
A jogászkodó unióval most lehet elfogadtatni egy fontos jogot: az európai népeknek, nemzeteknek a történelmi folytonossághoz való jogát. Ezt több EU-kritikus értelmiségi is felvetette, és a jövő évi európai parlamenti választás során kell nyomatékot adni neki: a „populistának” gúnyolt pártokra kell szavazni! Meg kell értetni a „helyzetben levőkkel”, hogy Európa országai nem egy bármilyen populációra kicserélhető telephelyek, ahogy a multik elképzelik. A balliberális ideológia intézményes melléktermékeitől, az emberjogi aktivistáktól sem várható, hogy tudják-érezzék, mit jelent a hazához, a nyelvhez, a kultúrához, az ősök emlékéhez való ragaszkodás. A humanista értékek nevében – e fogalmat ők találtak ki maguk fényezésére, létük-pénzük igazolására – az európai „demográfiai télben” toporogva, ők végzetszerűen hisznek António Guterres ENSZ-főtitkár június 19-én elhangzott kijelentésében, miszerint a migráció „elkerülhetetlen” és „szükségszerű”.
Merkeltől és Macrontól várni a bevándoroltatás problémáinak megoldását olyan, mint a gyújtogatót kérlelni a tűz eloltására. A francia kormány szóvivője, Benjamin Griveaux a migrációs EU-csúcs előtt „populizmusellenes európai szolidaritásra” szólított fel, értésünkre adva, hogy az önazonosságát saját eszközeivel megvédeni kénytelen „nemzeti ébredés” jelent veszélyt az államokra, és nem az erőszakos bevándoroltatás vagy a totalitárius törekvésű iszlám. A nemzeti összefogás érzését, késztetését ők a magánszférába szeretnék taposni, mint tették azt erőszakos elődeik a keresztény vallással. Az iszlámmal viszont ez nem megy, mert a globalizáció és az iszlám kommunitarizmus kölcsönösen erősíti egymást. Ráadásul a politikai vezetők némelyike gyáva. Mást mond a fundamentalista iszlámról hivatalosan, és mást a magánbeszélgetésein. (Lásd a Hollande elnökkel készített Egy elnöknek nem szabadna ezt mondania… című interjúkötetet.) Iszlám vallási előkelő mondta tele szájjal, hogy az emberi jogok doktrínáját felhasználva győzik majd le az ateista Európát. Az uniót vezetők helyett nekik is üzent Donald Trump Varsóban, 2017 nyarán: „Ha nem felejtjük el, hogy kik vagyunk, nem lehet legyőzni minket.”
A legutóbbi EU-csúcs után mindenki győztesnek nevezte magát. Macron is, aki egy héttel előtte, vidéki körútján a nemzeti érzés („nacionalizmus”) európai erősödését a terjedő leprához hasonlította. A csúcson szerinte az európai együttműködés nyert. A sajtótájékoztatón azonban elhagyta a hidegvére. A szélsőbaloldali és bevándorláspárti Mediapart újságírónője – elárulva kivételes „értesültségét” – hírbe hozta Éric Fournier urat, a franciák magyarországi nagykövetét. Őexcellenciája június 18-án azt üzente feletteseinek, hogy a magyar kormány populista sodródása szimpla médiakitaláció. E magánvéleményt szellőztették meg, remélve, hogy kieszközlik a leváltását. Egyébként a nagykövet urat a migrációs válság közepette, 2015 szeptemberében nevezték ki budapesti posztjára, akkor, amikor a magyar kormány történelmi lépéseket tett határainak megvédésére. Első kézből szembesülhetett azzal, hogy mi itt a helyzet, illetve azzal, ahogy az irányadó nyugati média minden eszközzel, már-már egyhangúlag, és ideológiai okokból sárkánytüzet fúj a szuverenitását megőrizni óhajtó Magyarországra.
Macron elnök válaszlitániájának lényege: továbbra is harcolni fog térségünk „nacionalizmusa” ellen, amely már okozott világháborút. (Rossz történelemtanárai voltak: a világháborút birodalmak robbantották ki, a nemzeti érzést ők szítottak a kormánysajtójukon keresztül. Ahogy most – mutatis mutandis – az establishment sajtója szít a patriotizmus ellen, nacionalizmusnak, zárt társadalomnak gúnyolva híveit.) Továbbá belengetett két fenyegetést: a „pénzügyi” retorziót, és a migránsok visszaküldését oda, ahol bejegyezték őket, azaz az első érkezés országába. Gyerekes érv: Magyarország akkor volt és akkor lesz az első érkezők országa, amikor a migránsmaffia ejtőernyőn dobja le a szerencsétlen embereket.
Az Aquarius hajó befogadását elutasító olasz kormányálláspont tiszta vizet öntött a piszkos pohárba. A Macron által támogatott, illetve a bajor belügyminisztere által határidővel megfenyegetett Merkel-kormány nem viselkedhetett úgy az egyik alapító országgal, mint a „jövevényekkel”: a visegrádi négyekkel és Ausztriával. A helyzetet bonyolította, hogy a minap parlamenti úton (sikeres bizalmatlansági indítvány nyomán) nyeregbe került spanyol szocialista miniszterelnök, Pedro Sánchez a Párizs–Berlin-tengely segítségére szaladt. Valencia polgármesteri épületén többek közt ez a jelmondat várta az érkezőket: „A múlt fekete és fehér. A jövő viszont sokszínű.” A panelekben gondolkodó fogalmazók a megmondhatói, hogy poénra hegyezett tévéreklám-kultúrájuk vagy a Benetton márka őrülete ihlette őket. Negyvenöt napos tartózkodási kártya és ingyenes egészségügyi ellátás várta a törvénytelenül érkezetteket, akiknek fele Franciaországba távozna.
A Brüsszelnek szépelgő spanyol exhibicionisták reklámszavai hamisak. A spanyol baloldali kormányfő meg felelőtlen, az őt támogató Ferenc pápa szintén, mert közömbösek az európai lakosság félelme iránt. A tagországok lakosainak döntő többsége – friss felmérések bizonyítják – elutasítja a tenyésztett elit migrációs politikáját, amelynek többsége kivárásra játszik, hátha a „populisták” megunják, és hazamennek. Kénytelen vagyok elfogadni Éric Zemmour, a Le Figaro újságírója magyarázatát: „Macron a nagyvállalatok és a bankárok játékszere.” (Érte söpörte félre az útból az irányadó média és a jogászi közösség partnerszegmense az elnökségre esélyes Francois Fillont.) E makacs újliberális tanmeséhez foggal-körömmel történő ragaszkodás feszítheti szét végül az uniót. E szerveződéshez mindenki ragaszkodott, amíg nem szállta meg és nem torzította el a ’68-as diáklázadozók léhűtő társasága.
Az uniós elitben továbbra is azok vannak többségben, akik a más kontinensről érkezőktől vannak elragadtatva, míg a saját nemzetük kulturális vívmányait leépítik, választóikat lenézik. Nem mindenki teszi ezt tudatosan. Ma olyan generáció tolong a döntési kompetencia kapujában, amelyet a nemzeti múltjuk és többségi önmaguk megvetésére, a normalitás folyamatos áthágására neveltek évtizedeken át, amelynek hívószava a nyílt társadalom, és amelynek tagjai gyermeteg módon tapsoltak, amikor Merkel anya (a szentéletű Teréz anyára hajazó német médiatalálmány), az EU Birodalom fel nem kent császáraként döntött és hívott. Szolganépet szolganépre.
A jogászkodó unióval most lehet elfogadtatni egy fontos jogot: az európai népeknek, nemzeteknek a történelmi folytonossághoz való jogát. Ezt több EU-kritikus értelmiségi is felvetette, és a jövő évi európai parlamenti választás során kell nyomatékot adni neki: a „populistának” gúnyolt pártokra kell szavazni! Meg kell értetni a „helyzetben levőkkel”, hogy Európa országai nem egy bármilyen populációra kicserélhető telephelyek, ahogy a multik elképzelik. A balliberális ideológia intézményes melléktermékeitől, az emberjogi aktivistáktól sem várható, hogy tudják-érezzék, mit jelent a hazához, a nyelvhez, a kultúrához, az ősök emlékéhez való ragaszkodás. A humanista értékek nevében – e fogalmat ők találtak ki maguk fényezésére, létük-pénzük igazolására – az európai „demográfiai télben” toporogva, ők végzetszerűen hisznek António Guterres ENSZ-főtitkár június 19-én elhangzott kijelentésében, miszerint a migráció „elkerülhetetlen” és „szükségszerű”.
Merkeltől és Macrontól várni a bevándoroltatás problémáinak megoldását olyan, mint a gyújtogatót kérlelni a tűz eloltására. A francia kormány szóvivője, Benjamin Griveaux a migrációs EU-csúcs előtt „populizmusellenes európai szolidaritásra” szólított fel, értésünkre adva, hogy az önazonosságát saját eszközeivel megvédeni kénytelen „nemzeti ébredés” jelent veszélyt az államokra, és nem az erőszakos bevándoroltatás vagy a totalitárius törekvésű iszlám. A nemzeti összefogás érzését, késztetését ők a magánszférába szeretnék taposni, mint tették azt erőszakos elődeik a keresztény vallással. Az iszlámmal viszont ez nem megy, mert a globalizáció és az iszlám kommunitarizmus kölcsönösen erősíti egymást. Ráadásul a politikai vezetők némelyike gyáva. Mást mond a fundamentalista iszlámról hivatalosan, és mást a magánbeszélgetésein. (Lásd a Hollande elnökkel készített Egy elnöknek nem szabadna ezt mondania… című interjúkötetet.) Iszlám vallási előkelő mondta tele szájjal, hogy az emberi jogok doktrínáját felhasználva győzik majd le az ateista Európát. Az uniót vezetők helyett nekik is üzent Donald Trump Varsóban, 2017 nyarán: „Ha nem felejtjük el, hogy kik vagyunk, nem lehet legyőzni minket.”
A legutóbbi EU-csúcs után mindenki győztesnek nevezte magát. Macron is, aki egy héttel előtte, vidéki körútján a nemzeti érzés („nacionalizmus”) európai erősödését a terjedő leprához hasonlította. A csúcson szerinte az európai együttműködés nyert. A sajtótájékoztatón azonban elhagyta a hidegvére. A szélsőbaloldali és bevándorláspárti Mediapart újságírónője – elárulva kivételes „értesültségét” – hírbe hozta Éric Fournier urat, a franciák magyarországi nagykövetét. Őexcellenciája június 18-án azt üzente feletteseinek, hogy a magyar kormány populista sodródása szimpla médiakitaláció. E magánvéleményt szellőztették meg, remélve, hogy kieszközlik a leváltását. Egyébként a nagykövet urat a migrációs válság közepette, 2015 szeptemberében nevezték ki budapesti posztjára, akkor, amikor a magyar kormány történelmi lépéseket tett határainak megvédésére. Első kézből szembesülhetett azzal, hogy mi itt a helyzet, illetve azzal, ahogy az irányadó nyugati média minden eszközzel, már-már egyhangúlag, és ideológiai okokból sárkánytüzet fúj a szuverenitását megőrizni óhajtó Magyarországra.
Macron elnök válaszlitániájának lényege: továbbra is harcolni fog térségünk „nacionalizmusa” ellen, amely már okozott világháborút. (Rossz történelemtanárai voltak: a világháborút birodalmak robbantották ki, a nemzeti érzést ők szítottak a kormánysajtójukon keresztül. Ahogy most – mutatis mutandis – az establishment sajtója szít a patriotizmus ellen, nacionalizmusnak, zárt társadalomnak gúnyolva híveit.) Továbbá belengetett két fenyegetést: a „pénzügyi” retorziót, és a migránsok visszaküldését oda, ahol bejegyezték őket, azaz az első érkezés országába. Gyerekes érv: Magyarország akkor volt és akkor lesz az első érkezők országa, amikor a migránsmaffia ejtőernyőn dobja le a szerencsétlen embereket.