Jelvény nélkül

Utolsó lehetőséget adott a rettegő kórházi dolgozóknak és az igazságot tudó, ám önös érdekből elhallgató dölyfös intézményvezetőknek Sándor Mária, hogy kiálljanak magukért áprilist 15-én. Két pityergés között a fekete ruhás nővérként ismert hölgy megvallotta a baloldali médiumoknak, hogy az ápolók és az orvosok bizony félnek, azért nem állnak mellé, s hacsak nem borul az egész ország feketébe egy napra, ő bizony feladja, mert elbukott a szerinte zsarnok, kizsákmányoló hatalommal szemben. Lassan úgy állunk ezzel az egész tüntetés-kérdéssel, hogy minden színnek, tárgynak és ruhadarabnak valamilyen jelentése lesz. Ha kockásinget veszek fel, az agyonsanyargatott pedagógusok mellett állok ki, ha feketében vagyok, akkor az egészségügyben dolgozókkal érzek együtt, ha kinyitom az esernyőmet akkor is valakivel sorsközösséget vállalok, de ha nagyon unatkoznék valamelyik este, és nyakamba venném a várost, biztosan találnék strázsáló ellenzéki képviselőket a választási iroda előtt, esetleg városligeti fákhoz kötözve. Úgyhogy eltelnek valahogy az unalmas hétköznapok is, ha épp a Lánchídon nem tehenek sétálnak vagy feszült taxisok köpködik a szotyolát. Sőt, ha inkább a négy fal között ülnék, akkor sem maradok szellemi muníció nélkül, mert Szabó Tímea PM-es politikusnő blogját is olvashatom arról, hogy most éppen önkéntes ápolónak állt és szalvétát osztogat, mert nincs tányér a kórházi osztályon. És ezzel az egésszel semmi baj nem lenne akkor, ha a legtöbb akció mögött nem politikai motiváció állna, ha nem magamutogatás vagy az átlag polgár puszta hergelése lenne a célja, ha nem terelné el a figyelmet a valódi problémákról és azok ésszerű megoldásáról, jelzéséről. Csakhogy, ahogyan már az eperfagyinak és a pikkelysömörnek is van világnapja, úgy a mindennapos tüntetések is kezdik érvényüket veszíteni. Visszatérve Sándor Máriához és az egészségügyhöz, tagadhatatlan és megdönthetetlen tény: az itthon dolgozó ápolók kevés pénzért az emberi teljesítőképességen sokszor túlmutató munkát végeznek el nap mint nap. Az, hogy ők mindezt a jelen feltételek mellett elvégzik, az emberi nagyságukról tanúskodik. Ahogyan az is, hogy mindezt nem fekete ruhában, nem a hatalomtól való rettegésből, nem kockás ingben vagy esernyővel a kezükben csinálják, hanem többségük „jelvény nélkül”, hivatástudatból, empátiából, az elesett emberek iránti segítségnyújtási vágyból teszi. Vajon azzal, hogy Sándor Mária havonta kihívja őket az utcára, milyen segítséget nyújt nekik? Milyen eredményt vár ettől? Mitől lesz így az ő munkájuk könnyebb?

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a havonta tartott kockás inges élőlánctól vagy az Országház előtti énekelgetéstől nem fognak változni a körülmények. Attól már inkább, ha a szakszervezeti vezetők, a kórházigazgatók és a kamarai képviselők leülnek tárgyalni a döntéshozókkal, és benyújtják, kikövetelik a bérigényüket – ahogyan ez meg is történt az előző héten, s ahogyan egyébként tavaly május óta körvonalazódik a megállapodás az egészségügyi kollektív szerződésről. Egy gondolat erejéig visszakanyarodnék Szabó Tímeához is, aki azt írta a már említett blogbejegyzésében, hogy a „kormány megint pökhendi és nemtörődöm, és vissza kell tenni a négyszázmilliárd forintot az egészségügybe, nincs más”. Vajon ez elírás, és arra a hatszázmilliárd forintra gondol, amit 2010-ig a szocialista kormányok módszeresen szivattyúztak ki az ágazatból? Azt állítania bárkinek, hogy az egészségügy az elmúlt években egy fillért sem kapott, nem teljesen igaz. Valóban, a 2013-ban elindított általános béremelési folyamat megakadt, de azért a rezidensek százötven-kétszázezer forinttal többet kapnak havonta az ösztöndíjaknak köszönhetően, ahogyan a háziorvosi praxisoknak is tavaly óta százharmincezer forinttal több jut, s kezdő szakorvosnak sem olyan rossz lenni, mert oda is jutott havi százötvenezer forint plusz fejenként, de tartósan betöltetlen praxist sem feltétlenül rossz döntés nyitni, mert gyakorlatilag ajándékba adja az állam. Az pedig már tényleg mellékesnek tűnhet, hogy tavaly hatvanmilliárd forintnyi adósságát fizették ki a kórházaknak, mostanáig pedig több mint ötszázmilliárd jutott felújításokra, eszközpótlásokra. És igen, most következnek, most kell következniük a szakdolgozóknak, akik tízszeresét is megérdemelnék annak, amit jelenleg keresnek. Azt viszont a legkevésbé sem érdemlik meg, hogy ultimátumot kapjanak Sándor Máriától, mert szerinte „ez az utolsó lehetőség”, sőt a kórházigazgatók sem érdemlik meg, hogy tehetetlennek vagy korruptnak nevezze őket. És, hogyha már egyik interjújában az édesanyját idézte, akkor én is példaként állítanám az én édesanyámat, aki harmincöt évig dolgozott a közellátásban, három szakvizsgát szerzett, amik után nem járt béremelés, öt évvel ezelőtt pedig úgy vonult nyugdíjba, hogy hatszáznegyven forint volt az ügyeleti óradíja. Igaz, erről nem harsogta körbe a baloldali sajtót, viszont hivatástudatból, becsületből, „jelvény nélkül”, talán kalandvágyból tette a dolgát, és biztos vagyok abban, hogy bármikor újrakezdené, ugyanilyen feltételek mellett is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy minden így van rendjén és tűrni kell azt, ami már egyre nehezebben tolerálható. A félreértések elkerülése végett: az egészségügyi dolgozóknak érzékelhető béremelés kell, belátható időn belül. Emellé pedig érdemes, és ki is kell állni! Ma, a sok kockás ing és ultimátum között pedig talán úgy lehet ezt a leghitelesebben, és méltósággal megtenni, ha egyszerűen „nem írok semmit magamra”.