Jelek a viharban

Amikor tavaly a rendszerváltás sok-sok eseménysorozatának huszonöt éves jubileumáról beszéltek, írtak és elmélkedtek a történészek, kutatók és elemzők, illetve a negyed évszázaddal ezelőtti történésekre emlékeztek a résztvevők, a politikusok, a szemtanúk és a különböző szervezetek képviselői – igen sok kérdéskört sikerült alaposan feldolgozni. Szinte egymásba lógtak, de mindenképp egymást érték a tanácskozások, konferenciák, miegyebek. Nagyon helyesen… Sőt, évfordulókból persze még az idén is lesz nem kevés, a Dunagate-botrányról már többször is írtunk lapunkban, de március 10-én lesz majd huszonöt esztendeje annak is, hogy Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter megállapodást kötött a szovjet csapatok kivonásáról. Ez addig, ugye, évtizedeken át elképzelhetetlennek, hihetetlennek tűnt. És ami talán fontosabb is ennél: főbenjáró bűnnek számított még csak gondolni is erre.
Akárcsak a német egyesítésre! És mégis… Tizenöt nappal a korszakos jelentőségű megállapodás után pedig már meg is tartották – negyvenhárom esztendei kóros demokráciaínség után – a rendszerváltás első szabad választását. Vagyis akkor még csak az első fordulót, amelyet április 8-án aztán követett a második; május 23-án alakult meg az Antall-kormány, és így tovább az október 26-án kezdődött taxisblokádig. Nos hát épp ezt akarják mostanság megismételni némelyek, ha nem csal az olvasatom.

Az emlékezésnek mindig akkor van igazán értelme, ha részben – többé vagy kevésbé, ez meg szinte már egyre megy – a mára is vonatkozik, a ma megértésében is segít. Nem, nem kell semmit semmivel párhuzamba állítani – ellenben mindig megvan a lehetőség arra, hogy a huszonöt évvel, több emberöltővel, egynéhány generációval, néhány évszázaddal, talán egy évezreddel, vagy talán még annál is többel, annál is régebben, az ókorban, a római vagy a hellén világban történt eseményeket a mára vonatkoztatva értelmezzük. Ez persze közhely – de az igazi, vérbeli közhelyek meg éppen attól válnak közhelyekké, hogy igazságtartalmuk miatt gyakran, a kelleténél is gyakrabban ismételgetik, és ezzel el is koptatják azokat. A hamis közhelyeket tévhiteknek nevezzük. Meg persze sok más néven is illetjük, de ezeket most inkább hagyjuk, hanyagoljuk…

A rendszerváltozás különböző – mégis egybefüggő, összetartozó – eseménysoraira emlékezésben azonban egy témában még mindig hiányérzetem van. (Tudom, persze, másfelől pedig egészen biztosan sokan vannak olyanok is, akik már unják…) Ráadásul erre a hiányérzetemre épp egy olvasmányélményem alapján ismertem rá: nemrég jelent meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában Csörsz István kötete, amelynek címe: Viharjelzés. Alcíme szerint pedig: Riportok 1956 katonáival.

A rendszerváltozásra, annak eseményeire és kiemelkedő személyiségeire való emlékezésből ugyanis mindeddig mintha elsikkadt volna annak a feltárása, annak a felismerése, hogyan kezdtünk el ötvenhatról beszélni. Hogyan kezdtünk el merni megszólalni róla… Először még félelmekkel telve, gondterhelten, rettegve, csak „szalonképes” – bár inkább „pártirodaképest” kellene mondanunk, az valamivel helytállóbb, adekvátabb volna – résztelekben, majd Pozsgay Imre 1989. január 28-i rádiónyilatkozata után – amikor 1956-ot végre egyszer valahára népfelkelésnek nevezte valaki hivatalosan is – már egyre bátrabban, nyíltabban. Hogy eljussunk odáig, hogy végül már olyan őszintén szólaljanak meg az érintettek, a túlélők, a szemtanúk, ahogy a megelőző évtizedekben csak a legszűkebb családi körben merészelték, „bezárt ajtók mögött”. Vagy még úgy sem.

„Azt mondják, annak a nemzetnek, amelynek nincs barátja a földön, van az égben” – mondja most Csörsz István. Katonákról és sorsokról – összegezve: katonasorsokról – szól ez a kötet, elsősorban a piliscsabai ezred történetéről, amely Budapest karhatalmi egysége volt. Akkoriban. Néhány bekezdéssel később pedig így fogalmaz: „Nem hiszem, hogy lenne olyan katona, aki szerencséjének tartaná, hogy szolgálatot teljesített ezekben a napokban, még azok sem, akik a forradalom leverése után feltűnően gyorsan haladtak felfelé a ranglétrán. Nagy ára volt annak is.” Később meg: „A dokumentumirodalom a kétkedők műfaja: nem könnyű olvasmány, mert egész értékrendünket mozgósítja, továbbá állandóan figyelmeztet rá, mennyi mindenre nem gondoltunk még ennyi év után sem. (…) Én most arról szeretnék beszélni, hogy mi történt a kiskatonával az utcasarkon, akinek puskát nyomtak a kezébe, de lőszert nem kapott hozzá, miközben elölről és hátulról is lőttek.”

Csörsz István 1989-ben készítette el a Napkút Kiadónál most közreadott ötvenhatos riportjait, amikor a többség még nem mert a forradalomról és a szabadságharcról nyíltan beszélni, nyugalmazott katonákat és szemtanúkat szólaltatott meg, akik akkor még sokkal óvatosabban, „megfontoltabban”, árnyaltabban fogalmaztak, mint később, immár – valóban! – a rendszerváltozás után, amikor már nem volt szovjet katona Magyarországon, amikor már valóban érezték, hogy túl van ez a társadalom egy átalakuláson. Lélektani jelentősége van tehát annak, hogyan beszéltek akkor, és hogyan később, amikor már „elkezdtek merni” is… Mert akkor még csak remélték, de nem érezték igazán őszintén és mélyen, hogy „most már tényleg szabad”.