Ízvilág

Nem voltak nagyigényűek, hetven felé az ember ne kergessen nagy álmokat, a Menyét házias étlapja, kockás abrosza éppen megfelelt számukra. Nem mintha nem ettek volna életükben puccosabb helyeken választékosabb ételeket – sok mindent rágott, kipróbált gasztronauta volt valamennyiük –, de már letettek a konyhai hívságokról, nem ültek fel az össznépi látvány-főzőcskézésnek, a forradalmi ételkészítés divathullámainak. A tűzdelt lóhomlok málnahabos tüdővel ugyanúgy nem hozta lázba őket, mint a korai kabócaleves, amelyet jobb helyeken tippanos feltéttel szervíroznak.

Kifutó modellek voltak, olyanok, akiknek zsebében – még elhinni is nehéz – butatelefon lapult, amolyan lassan a régmúlt ködébe vesző főzőemberek, akik a tévében ellesett receptek nélkül egykoron negyven emberre főztek bográcsban mesés marhapörköltet, hogy aztán húsleveseikről, halászleveik­ről, székelykáposztáikról egyenesen legendák szülessenek. Olyanok, akik még emlékeztek olyan egyszerű, ám mára elfeledett kulináris sziporkákra, mint a konzervben árult füstölt marhanyelv, melyet egy kissé megvajazott kenyéren fogyasztva, már-már a mennyországban érezte magát az ember. De meghatottan gondoltak arra a tubusban kiszerelt kolbászkrémre is, amelynek valami rejtélyes okból olyan volt az ízesítése, hogy az ember nem tudta abbahagyni, amíg az utolsó csíkot ki nem préselte belőle.

Szóval ültek a Menyétben, gusztálták az étlapot – kispörkölt, szalontüdő, túrós csusza pörccel – mint megannyi deresedő Szindbád, és lesték Sanyit, a pincért, hogy felvegye a rendelést. Hogy teljen az idő, egyikük elővette zsebéből az összegyűrt aktuális bulvárt, a Rózsaszín Sikolyt és rámutatott a címlapra.

– Olvastátok? VV Gizda megtörte a csendet és elárulta: csipetkével eszi a zöldborsólevest.

Percekig senki sem tudott megszólalni a döbbenettől. Ezt azért egyikük sem gondolta volna.