Vélemény és vita
Izotermiás németek
Álláspont. Egyre erősebb az álszent bevándorláspártiakat elutasítók tábora, és nemsokára eljön az az idő, amikor a haladók zizegő aranytakaróba csomagolt menete megszégyenülten kikulloghat a német kultúrából
Napjainkban, amikor Európa nyugati részét egyre inkább az önazonosság elveszítése vagy pontosabban annak feladása jellemzi, egy cseppet sem meglepő hírt kaptunk: ez úgy szól, hogy összefogott több száz német kulturális intézmény a jobboldali populizmus ellen.
A politikai akcióművészeti akció nem váratlan. A liberálisok mindegyike tudniillik művész. Nagy bálványuk, Andy Warhol is jó előre megmondta, hogy öt perc világhírnév mindenkinek jár. Na, ezért sorakoznak körmönfontnak gondolt, ám valójában szórakoztatóan hülye akcióikkal. A Goethe, Schiller, Kleist, a Bach család vagy Günter Grass nevével megfényesített német kultúra mai képviselői azonban szinte minden lépésükkel igyekeznek belerúgni a német nemzeti hagyományokat éltető és továbbörökítő elődökbe. A második világháború utáni fizikai, lelki és szellemi megerőszakolásuk mára többségüket eljuttatta a liberalizmus műkozmoszába, ahol nincsen semmi. Illetve csak az lehet valami, amit ideológusaik kellő hókuszpókusz után annak nyilvánítanak. A valami bármi lehet, ami nem normális. Amivel megtagadhatják a hagyományos közösségeket.
Az úgynevezett jobboldali populizmus elleni nyilatkozat főbb tételei szerint a művészet és ennek intézményei nyitott terek, ahol különböző érdekek találkoznak, és csak akkor tudnak működni, ha mindenkiről szólnak. Akik a művészet lényegét ma ebben látják, azt a jobboldali populizmus képviselői folyamatosan támadják, elvitatják a művészet szabadságát – mondják. A magukat üldözöttségbe akciózó német tiltakozók azt állítják, hogy honfitársaik megvető módon bánnak a menekülésre kényszerülő emberekkel, az elkötelezett művészekkel és minden másként gondolkodóval.
Nekünk, magyaroknak is ismerősek ezek a szavak, tessék csak a rendszerváltozás előtti szamizdatos ellenállókra gondolni, akik pártjóváhagyással gondolkodtak másként. Aztán 1994-ben gátlás nélkül összefeküdtek korábbi álellenfeleikkel, a szocialistákkal. Ami pedig ezután következett nálunk, olyan anyagi és szellemi rombolást még nem látott az ország. Amit lehetett, ki- és elloptak – ezt privatizációnak nevezték –, a kultúrában pedig módszeresen irtottak mindent, ami akár a legcsekélyebb módon is magyar érdekekhez, értékekhez és hagyományokhoz kötődött. Tizedrangú álművészek fújták itt az ideológiai és esztétikai passzátszeleket, csak mára sikerült valamennyire rendet teremteni a kultúránkban, elsősorban a liberálisok által rendkívüli módon gyűlölt és szidalmazott Magyar Művészeti Akadémia felállításával.
Menjünk vissza a németekhez, akiknek haladó, jobboldalellenes fórumai a társadalom demokratikus fejlesztésének jegyében felvilágosító, kritikus párbeszédet kezdenek közönségükkel, továbbá nem adnak fórumot a „népnemzeti propagandának”. Vagyis a német németek húzzák össze magukat. A nyitott tereik lényegében meghirdetik, folytatják azt a szellemi terrort, amelynek gyakorlatát egészen a közeli időkig látszólag sikerrel képviselték. A német liberális kultúrmunkások mozgalmának jelképe a kihűlés ellen védő aranyszínű izotermiás sürgősségi mentőtakaró. Ilyenbe csomagolják többek között mostanában az elsősorban a Földközi-tengerből kihalászott migránsokat.
A normális németek egyébként – ezt különböző választások számokkal is jól kimutathatóan igazolják – nem gyűlölik a jobboldalt. Egyre erősebb az álszent bevándorláspártiakat elutasítók tábora, és nemsokára eljön az az idő, amikor a haladók zizegő aranytakaróba csomagolt menete megszégyenülten kikulloghat a német kultúrából. Nem fogja őket sajnálni senki, hiszen arra haladnak, amit ők haladónak tartanak, bele a semmibe – a vesztükbe.
A politikai akcióművészeti akció nem váratlan. A liberálisok mindegyike tudniillik művész. Nagy bálványuk, Andy Warhol is jó előre megmondta, hogy öt perc világhírnév mindenkinek jár. Na, ezért sorakoznak körmönfontnak gondolt, ám valójában szórakoztatóan hülye akcióikkal. A Goethe, Schiller, Kleist, a Bach család vagy Günter Grass nevével megfényesített német kultúra mai képviselői azonban szinte minden lépésükkel igyekeznek belerúgni a német nemzeti hagyományokat éltető és továbbörökítő elődökbe. A második világháború utáni fizikai, lelki és szellemi megerőszakolásuk mára többségüket eljuttatta a liberalizmus műkozmoszába, ahol nincsen semmi. Illetve csak az lehet valami, amit ideológusaik kellő hókuszpókusz után annak nyilvánítanak. A valami bármi lehet, ami nem normális. Amivel megtagadhatják a hagyományos közösségeket.
Az úgynevezett jobboldali populizmus elleni nyilatkozat főbb tételei szerint a művészet és ennek intézményei nyitott terek, ahol különböző érdekek találkoznak, és csak akkor tudnak működni, ha mindenkiről szólnak. Akik a művészet lényegét ma ebben látják, azt a jobboldali populizmus képviselői folyamatosan támadják, elvitatják a művészet szabadságát – mondják. A magukat üldözöttségbe akciózó német tiltakozók azt állítják, hogy honfitársaik megvető módon bánnak a menekülésre kényszerülő emberekkel, az elkötelezett művészekkel és minden másként gondolkodóval.
Nekünk, magyaroknak is ismerősek ezek a szavak, tessék csak a rendszerváltozás előtti szamizdatos ellenállókra gondolni, akik pártjóváhagyással gondolkodtak másként. Aztán 1994-ben gátlás nélkül összefeküdtek korábbi álellenfeleikkel, a szocialistákkal. Ami pedig ezután következett nálunk, olyan anyagi és szellemi rombolást még nem látott az ország. Amit lehetett, ki- és elloptak – ezt privatizációnak nevezték –, a kultúrában pedig módszeresen irtottak mindent, ami akár a legcsekélyebb módon is magyar érdekekhez, értékekhez és hagyományokhoz kötődött. Tizedrangú álművészek fújták itt az ideológiai és esztétikai passzátszeleket, csak mára sikerült valamennyire rendet teremteni a kultúránkban, elsősorban a liberálisok által rendkívüli módon gyűlölt és szidalmazott Magyar Művészeti Akadémia felállításával.
Menjünk vissza a németekhez, akiknek haladó, jobboldalellenes fórumai a társadalom demokratikus fejlesztésének jegyében felvilágosító, kritikus párbeszédet kezdenek közönségükkel, továbbá nem adnak fórumot a „népnemzeti propagandának”. Vagyis a német németek húzzák össze magukat. A nyitott tereik lényegében meghirdetik, folytatják azt a szellemi terrort, amelynek gyakorlatát egészen a közeli időkig látszólag sikerrel képviselték. A német liberális kultúrmunkások mozgalmának jelképe a kihűlés ellen védő aranyszínű izotermiás sürgősségi mentőtakaró. Ilyenbe csomagolják többek között mostanában az elsősorban a Földközi-tengerből kihalászott migránsokat.
A normális németek egyébként – ezt különböző választások számokkal is jól kimutathatóan igazolják – nem gyűlölik a jobboldalt. Egyre erősebb az álszent bevándorláspártiakat elutasítók tábora, és nemsokára eljön az az idő, amikor a haladók zizegő aranytakaróba csomagolt menete megszégyenülten kikulloghat a német kultúrából. Nem fogja őket sajnálni senki, hiszen arra haladnak, amit ők haladónak tartanak, bele a semmibe – a vesztükbe.