Itália és a Nagy Háború

Az orosz front hősi epizódjai keserű vigaszt jelentenek a magyar önérzet mai mélypontján. A műsor palettája pedig tovább bővült a doberdói és az isonzói csaták képeivel, hiszen száz éve, május 24-én támadta hátba az Olasz Királyság Ausztria–Magyarországot, amellyel 1882 óta szövetségi viszonyban volt.

Hidegvérrel támadtak az olaszok (a következő évben a románok is követték őket), és a győztes nagyhatalmak asztalánál a német imperializmus áldozataiként tüntették fel magukat: támadásuk csupán védekezés volt. Dél-Tirolt, Dalmáciát, a görög szigetvilágot és Líbia után Dél-Törökországot szerették volna megkaparintani. Ha sikerül, a magyar turisták a török Riviéra helyett egy olasz tartományba érkeznének, amikor Antalyába repülnek fürdőzni. Sacro egismo, szent önösség – hirdették az olasz politikusok, és 1915 és 1945 között két világháborúban honfitársaik százezreit áldozták fel, hogy a Földközi-tengernek legalább a keleti medencéje az övék legyen. S bár a caporettói áttörésnél halottakban, sebesültekben és foglyokban elvesztettek hétszázezer embert, mégsem jelentett ez számukra Mohácsot, és a velünk közös, 1943-as doni katasztrófa gyászát is gyorsan elfelejtették.

Furcsa, hogy – mint Stefan Scheil, a német „történetírás revizionistája” írta a százéves évfordulóra – az olasz és a német történészek többségének még most is az az álláspontja, hogy Olaszország elvi megfontolásból állt az antant oldalára. Valójában egy szélsőségesen nacionalista elit kezében volt az ország, amely Németországgal egy időben vált egységes (és azelőtt sohasem létező) állammá, és amelynek belső feszítő erői legalább annyi veszélyt jelentettek az államhatalom szempontjából, mint a Monarchiában a nemzetiségi törekvések. (Sokak szerint Itáliát csak a foci tartja össze Mussolini óta napjainkig.) S noha az elveire annyira büszke Francia Köztársaság szövetségese az abszolutista orosz cár volt, az olasz hadsereg vezérkari főnökét, Luigi Cadornát Párizsból és Londonból arra biztatták, hogy előbb érjen Budapestre, mint a Bruszilov vezette orosz hadsereg. (Az orosz veszélyre hivatkozva mondogatta ekkor barátainak a monte-carlói bankot robbantó híres kártyás, Gály Lajos, hogy ha Nyikoláj Nyikolájevics főherceg bevonul Budapestre, minden bizonnyal vele fog tárgyalni, mert kártyaügyekből kifolyólag itt ő az egyetlen személyes ismerőse.) S mit mondanak a tények? Itália már 1895–96-ban háborút viselt az etióp császárság ellen, és 1912-ben, a Balkán-háborúk idején, Líbiában az oszmán birodalom ellen.

Olaszország titkos szerződést kötött az antanthatalmakkal Dél-Tirol megszerzésére, majd az angolokkal ezt egy még titkosabb szerződésben meg is erősítette úgy, hogy a franciák ne tudjanak róla. Ki volt tehát 1915 májusában az imperialista? Vilmos német császár? Az Osztrák–Magyar Monarchia? S az Olasz Királyság is csak kiszemelt „áldozatuk” volt, mint Szerbia, amelynek pedig legalább annyi része volt a világháború kitörésében, mint a Monarchiának?

Az európai népek gondolkodásukban meglehetősen egyformák. Nacionalisták. Egyikük sem tételezi fel a másikról, hogy abban ugyanazok a szép gondolatok élnek, mint őbenne. Ha nem így lenne, aligha került volna be az európai köztudatba, és aztán az utódállami iskolai tankönyvekbe, hogy a magyarság „embertelen bánásmódja” a nemzetiségekkel szemben, egyik fő oka volt a háború kirobbanásának.
S akkor a győztesek sem olyan hanyagul készítették volna elő a békét, mint ahogy ez történt. Csak egy példa Harold Nicolson és Wilson amerikai elnök pengeváltásából:
„Wilson Fiuméről: Van ott egy külváros, azt Asáknak hívják, vagy micsodának…

Nicolson: Susáknak. A számadatok itt vannak.

Wilson: Azt hallottam, ha az ember megpróbálja, hogy Fiuméból Asákba menjen, akkor biztosan meggyilkolják.”

A korabeli viccet, hogy Fiume egy olyan magyar kikötőváros, amelynek horvát lakói olaszul beszélnek, aligha értették volna meg