Az előbbi névváltozat albánul van, az utóbbi szerbül, így hát ennek a másodiknak létezik teljesen korrekt cirill betűs írásmódja is. Ellenben az albánok nevezik még Albanikunak is ugyanezt a települést. Ezt a névváltozatot azonban cirill betűkkel sehogyan sem írják. Pedig lehetne vele próbálkozni, hiszen az észak-koszovói település épp abban a régióban van, ahol az egykori szerb tartományban még mindig szerbek élnek. Persze, egyre kevesebben: a 2007-es adatok szerint a város lakosságának kilencvenhét százaléka volt szerb, s egy-egy százalék pedig albán és bosnyák. S az egy százalékot sem érte el a cigányok, egyiptomiak, vlahok, zsidók, görögök, bolgárok, horvátok és más nemzetiségűek aránya. Legfeljebb összesítve.
Az elvándorlás azóta felgyorsult, így hát az időközben eltelt nyolc évben ezek az arányok is megváltozhattak. Majd hamarosan kiderül az is, hogy mennyire, és persze, hogy kinek a javára, a legközelebbi összeírásnál, amire már nem is kell túl sokat várnunk… Ha egyáltalán olyanok lesznek a körülmények, hogy meg lehet majd tartani.
A koszovói szerbek, ha elhagyják otthonaikat, alapvetően Szerbiába mennek, s ha tehetik, akkor bizony a Vajdaság nagyobb városait vagy Belgrádot célozzák meg. Az albánok – egész más okok miatt – ha csomagolnak, akkor Nyugatra indulnak. Ebben már nagy tapasztalatuk van, hiszen jelentős lélekszámú diaszpórájuk él uniós országokban, s valami hihetetlen (jó értelemben vett) törzsi módon olyan összetartás van köztük, hogy soha nem hagyják elkallódni az újonnan érkezőt. Felkarolják, segítik egymást – ha akarják, ha nem – még mielőtt a bőröndöt Koszovóban összecsomagolták volna. A már kint élő koszovói albánok segítik az újonnan érkezőket lakáshoz, papírokhoz, munkához jutni, még ha az esetek többségében nem is mindig legális úton. Hiszen érdekeltségeik a nyugati szervezett alvilágot is behálózzák, tehát munka egészen biztosan jut bárkinek közülük, csak hát épp mindig olyan, amilyen.
Ez pedig már szorosan összefügg az elmúlt hetekben az uniós bevándorlás hazai belpolitikába is beszivárgott kérdéskörével, mert a Magyarországra érkező menedékkérők többsége koszovói albán. Sokáig szerbnek könyvelték őket a hatóságok, mert szerbiai (vagy még régi jugoszláv) papírokkal, dokumentumokkal érkeztek, s vélhetően még ma is igen sokan éppen ezért téves rubrikában szerepelnek a statisztikákban.
Leposavic városában – tehát úgy is mondhatnánk, hogy az ország határain túl – született Szerbia egyik legfiatalabb parlamenti képviselője, minisztere, a harmincöt éves Aleksandar Jablanovic. Ő az egyik oka – vagy talán csak ürügye? – annak, hogy a napokban ismét feszültté vált a helyzet a déli tartományban/országban. Jablanovic tehát Koszovóban született, a szerbiai parlament tagja, tavaly szerzett mandátumot a hatalmon lévő Szerb Haladó Párt színeiben. Ugyanakkor tagja a koszovói kormánynak is, ahol lényegében a kisebbségi ügyekkel foglalkozó tárca az övé. Ha akarjuk, mondhatjuk fordításban a közösségek minisztériumának, mégis talán szimpatikusabb a másik megnevezés, miszerint ő a visszatérési miniszter.
Visszatérés – ez természetesen a Koszovóból a háború idején elmenekült szerbekre vonatkozó meghatározás. Akármilyen kacifántos is legyen Jablanovic jogállása (mert most akkor melyik felet képviseli például Koszovó és Szerbia kormányközi kapcsolataiban, ha majd lesznek egyszer olyanok?), egy meggondolatlan kijelentése vezetett most az elmúlt napok demonstrációihoz. Tehát távolról sem olyan megfontolt politikus ő, amilyet az általa felügyelt témakör érzékenysége megkövetelne. Ezért is akarják több tízezren eltávolítani pozíciójából.
Kedden több ezren vettek részt azon a tüntetésen, amelyen Jablanovic kormányból való távozását követelték. Ahogy az már a koszovói demonstrációkon lenni szokott, a felvonulók összecsaptak a rendőrséggel: előbb kövekkel dobálták meg az egyenruhásokat, akik erre könnygázzal és vízágyúval válaszoltak.
Egymásnak ellentmondó adatokat közöltek a hírügynökségek, hogy hány demonstráló sérült meg, viszonylagos egyetértés van azonban abban, hogy harminc rendőrnek volt utóbb dolga orvosokkal, ápolókkal, kórházi személyzettel. Ez az adat önmagában is szemlélteti az utcai harcok hevességét. Később huszonhét tüntetőt vettek őrizetbe, s köztük volt a koszovói főváros polgármestere is. Persze, őt aztán gyorsan elengedték, talán még bocsánatot is kértek tőle. Szombaton tizenkilenc rendőr sérült meg, s akkor huszonkét tüntető került rács mögé. Szóval, lehet itt szépen matekozni…
Hosszan lehetne elemezni az eseményeket, de talán felesleges is, hiszen mindez még csak a felszín, ami fecseg ugyan, a mélyben azonban nagyon is ott lapul a hallgatás. A gyűlölködés, a tolerancia teljes hiánya, az elszenvedett borzalmak. Nincs ugyanis család ma Koszovóban – egyik oldalon sem –, amely ne veszítette volna el rokonát, ismerősét, nincs olyan, amelynek önérzete és önértékelése ne sérült volna, s nincs olyan sem, amelyet ne ért volna hátrányos megkülönböztetés a harcok, az elnyomás, a háború különböző szakaszaiban. Így hát a mélyben mélységes keserűség lapul, amely gyűlölettel fűszerezve bármikor ölni képes, bármikor berobbanhat.
Mert lényegében Jablanovic kijelentése sem volt jelentős mondat. Kiröppent a fiú száján egy marhaság… Történt ugyanis, hogy a pravoszláv karácsonyra, január 6-ra több busznyi, ma már Szerbiában élő koszovói szerb tért vissza egykori otthonába felkeresni az ősök sírját, templomokat, megnézni, hogy mi maradt egykori otthonukból. (Nem sok.) Albán asszonyok egy csoportja – a még mindig eltűntként nyilvántartott albánok hozzátartozói – pedig kövekkel dobálta meg őket. Már a két csoport jellemzésében is benne van az a mérhetetlen keserűség és düh, amely az évtizedek alatt felgyülemlett ezekben az emberekben.
Jablanovictól tehát ezért is volt érzéketlenség, hogy szörnyetegeknek nevezte ezeket az albán asszonyokat. A tüntetők pedig azt követelték Isa Mustafa kormányfőtől, hogy menessze szerb miniszterét, s erre keddig adtak neki haladékot. Aznap azonban a kabinet még csak napirendre sem tűzte a kérdést, nemhogy eleget tett volna a követeléseknek, így hát az utcai harcok is eldurvultak.
Koszovó tehát – ha elismerjük a függetlenségét, ha nem – nagyon messze jár ma még attól, hogy békés állam/tartomány legyen, s mire a helyzet egyszer majd a távoli jövőben rendeződik, sok-sok okuk lesz még az ott élőknek arra, hogy elhagyják otthonukat. Mindig olyan papírokkal, amilyeneket a csomagolás hevében éppen sikerül előhúzniuk a komódból.