Ipari reneszánsz

Úgy tűnik, hogy nem pusztán a magyar kormány gazdasági vízióit hatja át az újraiparosítás, hanem az Európai Bizottság törekvéseiben, sőt Barack Obama amerikai elnök fejlesztéspolitikájában is felbukkanó elem az úgynevezett reindusztrializáció, amely a nemzetközi (közgazdasági) szakirodalmat böngészve egyfajta reneszánszát éli.

Mielőtt ténylegesen a részletekbe mennénk, rögzítsük, hogy az összes, a témával foglalkozó elemzés végkicsengése az: döntő részt a nálunk gazdagabb országokban nagyobb a szolgáltatások és kisebb az ipar aránya. Mindez azonban nem jelenti, hogy a fejlődés útja ne lehetne hazánkban az iparosodás – gondoljunk csak a magyarországi feldolgozóiparra, amelyben domináns elem a nálunk megtelepedett németországi járműgyártó cégek elképesztő fejlődése és teljesítménye.

Orbán Viktor miniszterelnök szerint az új magyar gazdasági modell egyik fontos eleme az újraiparosítás, vagyis az ipari termékek arányának növelése a gazdasági teljesítményben, a GDP-ben. Cél, hogy 2018-ra mi legyünk Európa legiparosodottabb országa. Ennek pragmatikus okai a következők lehetnek: a magyar munkaerő-piaci sajátosság az, hogy sok a képzetlen vagy alacsony képzettségű állástalan, akiknek remekül „fekszik” az összeszerelő-tevékenység. Vagyis az ipar bővülése kapcsán tíz­ezrek juthatnak munkahelyhez. Ezt a hipotetikus felvetést erősíti, hogy a válságot foglalkoztatási szempontból – is – nagyon jól átvészelő német gazdaságban magas az ipar súlya. Sőt, régiós versenytársunk, Csehország is magas foglalkoztatási rátával bír, valamint erős iparral rendelkezik.

Hazánk számára persze az is fontos, hogy a külkereskedelmi mérleg többlete fennmaradjon, ehhez pedig szükséges az erős, versenyképes ipar.

A Nemzetgazdasági Minisztérium nemrégiben közölte, hogy a magyar kormány újraiparosítási szándékai egybecsengenek az uniós elképzelésekkel, nem véletlen, hogy Brüsszel is elsősorban az új álláslehetőségeket látja az „indusztriális” célkitűzésekben, ám ezek az unió fővárosában megfogalmazódó koncepciók korántsem a hatvanas-hetvenes évek termelési felfutásaira alapoznak. Sokkal inkább arra, hogy csak azok az országok lesznek képesek helytállni az újraiparosítási versenyben, amelyek kormányai felismerik a klasszikus ipari termelés és a modern újraiparosítási célkitűzések közötti – minőségi – különbséget. Vagyis szem előtt tartják a globalizáció és a technológiai fejlődés hatására kialakult, kölcsönös függőségi rendszereket, mi több: állami eszközökkel támogatják ezek harmonikus működését.

Mindenesetre az Európai Bizottság 2014-es versenyképességi jelentésében dicsérte, hogy a kormány a GDP 1,8 százalékát költi kutatás-fejlesztésre, ami csaknem kétszerese annak, ami az elmúlt évtizedet jellemezte, továbbá a jegybank növekedési hitelprogramját is magasztalták, mivel a projekt elősegíti, hogy a vállalatok könnyebben jussanak bankhitelhez.

Érdemes persze levonni az elmúlt évtizedek talán egyik legfontosabb tanulságát: a gazdaságpolitika legfontosabb célkitűzésévé kell emelni a termelés közvetlen növelését, hiszen rövid távon ez a legegyszerűbb munkahely-teremtési eszköz. Ugyanakkor fejlettségbeli lemaradásunkat aligha tudjuk még az állások növelésével pótolni, hiszen hosszabb távon a magas képzettségű munkaerőt szükséges fókuszba helyezni: ennek eredménye pedig a magasabb hazai innovációs potenciál, amely nagyobb termelékenységhez és így végső soron jobb életszínvonalhoz vezet.

Nyugalom: nem leszünk újból a vas és acél országa, azonban egy, az Európai Unióval kialakítandó közös koncepció és annak megvalósítása segíthet nekünk is – mint feltörekvő európai gazdaságnak –, hogy nyertesei lehessünk a lendületet kapó reindusztrializációs versenynek. Ráadásul a magyar ipar egyre modernebb, exportképes, lényegében egyedüli ágazatként nő, és csaknem egyedüliként tőkét is vonz.
Vagyis ha a kormány az újraiparosítást még célként sem jelöli, akkor ezt a versenyszféra önmagától is megteszi!