Inspiráció

Az ablaknyíláshoz tolt asztalnál ülő férfi komoran bámult ki a záporba, unalmában néha végighúzta fenőkövét az ölében heverő, emberméretű pallos pengéjén.

Jól jött az erdő takarásában meghúzódó tanya a bujdosónak: William Wallace személye már a skót főuraknak is igen terhes volt, mióta a hadiszerencse ellene fordult Falkirknél, de még inkább, miután az aljas áruló Robert Bruce békét kötött Nyakigláb Edward királlyal, a skótok sírásójával. Minthogy a keményfejű lovag a megalázó egyezségbe belenyugodni nem tudott, s újfent pártot ütött, közellenséggé vált Angliában és Skótföldön. Így három éve csak a menekülés volt osztályrésze Stirling hősének.

Az esőt nézte Wallace, de a vérzivatart látta. Mit zivatart: vértengert, katonái kiontott vérét, az ellenségét, önmagáét és csüggedten felhajtotta az előtte álló ónkupa tartalmának jó felét. Most egy koszos városszéli disznóólban, Sir John de Menteith birtokának végében várhatja hamarosan beteljesülő végzetét. Mintha sejtette volna, hogy hatvan fegyveres férfi közeledik nehéz vasban a birtok felé, lassan, de biztosan hozva a halált.

Megérte? – kérdezte önmagát komoran Wallace. Tekintete kardjára tévedt. Az öt láb hosszú fegyver angol beleket ontott és fejeket kaszált le. Bármit is mondhattak róla elpártolt bajtársai, tudta jól: minden skót kisfiú wallace-osat játszik a réteken, kicsiny botjával mindőjük képzeletbeli angolokat kerget. Az ő egykori győzelmei tüzelik őket, elkerülhetetlenül közelgő mártírhalála pedig hadsereget farag majd belőlük. Akkor Skóthont nem sanyargatják többé Edward kutyái – gondolta, s ebben megnyugodva úgy érezte, megbékél sorsával.

Ekkor hirtelen csörömpölést hallott a szomszéd helyiségből. Felkapta a pallost: mártír lesz, persze, de nem adja ingyen a bőrét. Megnyikordult a deszkapadló, ahogy valaki közeledett. Wallace fülelt: az illető egyedül volt. Kínzó másodpercek múltán előbukkant a fal takarásából az ismeretlen, a lovag kezében pedig megállt a kard az alak láttán. Tetőtől talpig végigmérte, furcsa színes szandáljától rövid nadrágján át kék-zöld mintás ingén át egészen félhosszú, lilásra festett hajáig, amelyet oldalt igen ügyes borbély nyírhatott fel. A nemét nem sikerült megállapítania: szőrtelen volt, de nőnek túl nagydarab. Az illető bárgyún vigyorgott és integetett neki. Wal­lace döntésre jutott: ez az ember vagy bolond, vagy valami vándorkomédiás csepűrágó – netán ennek álcája mögé bújt orgyilkos.

– Bocsika, hogy a frászt hoztam rád, nem így akartam kezdeni – mondta a színes ruhás fura alak affektáló hangon, Wallace számára ismeretlen skót dialektusban, s közben irritálóan nevetgélt – ne félj, nem kaplak be!

– Ki vagy te, idegen, s mi szándékod itt? – kérdezte a lovag, de egy centit sem eresztette lejjebb a fegyverét.

– A jövőbeli skótok forró háláját szeretném átadni neked, William Wallace – mondta a lény, s közben fintorogva nézett körbe a laktózmentes flat white kávé és az ingyen wifi ígéretétől rendkívül messze álló, tizennegyedik századi farmépületben. – No persze, a törzs, a család meg a többi ósdi hülyeség már rég meghaladott dolog, csak arra jó, hogy a nacionalizmus fertőjével szennyezze az erre fogékonyakat – tette hozzá. Wallace egy szavát sem értette azon kívül, hogy a bolond azt állítja, a jövőből érkezett. A lovag csak azt tudta, hogy van valami nagyon irritáló ennek az embernek a hangjában, de – 1305 lévén – nem sejtette, hogy kényelmetlen érzését 2018-ban úgy hívnák, homofóbia.

– Szeretném elmondani a közösségünk nevében, hogy Billy… nem baj, ha Billynek szólítanak? Szóval, hogy aaannyira de aaannyira cuki volt tőled, hogy így harcoltál meg minden, szuperbüszkék vagyunk rá, hogy végtére is ugyanúgy az erőszak és az elnyomás ellen harcoltál, ahogy mi is… – csicseregte a furcsa illető, Wallace pedig kételkedni kezdett. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tán tényleg ezzel a bohóccal akar üzenni neki?

– Ha csakugyan a jövőből jössz, hát, mondsza, hírnök: feltámadt-e Skócia? Férfijaink legyűrték-e már az angol korcsokat? – kérdezte tőle rekedten.

– Fújjj, ezt a nacionalista tahóságot meg sem hallottam! – fakadt ki a lányos fiatalember (vagy fiatalemberes lány), határozottnak szánt mozdulattal kisöpörve arcából lila tincseit – Ráadásul nagggyon soviniszta is, mit gondolsz, a nők, meg a többi hetvenféle genderhez tartozó ember másodrendű állampolgár? – arcán kis piros foltok jelentek meg a felindultságtól. Bánatosan nézett le a kezében lévő fura fekete táblácskára, majd eszébe jutott, amiért jött, s visszaemelte tekintetét az összezavarodott lovagra.

– Nem számít, ezt nem is értheted, Billy… szóval mi a Glasgow-i LMBTQIA szervezetben úgy döntöttünk, mindenképpen tudatjuk veled, hogy nagyon köszönjük a kiállást, és megmutatjuk, hogy milyen fontos dolgot inspiráltál a jövőben! – s azzal Wallace orra alá dugta furcsa kis eszközét. A valaminek az elején egy kis kép világított, rajta egy világos faborítású teremben ült sok sötét ruhás ember, fölöttük „#stirling”, „#wallace” és „#gingerbreadperson” feliratok kéklettek. Wallace pár pillanatig bámulta, majd megütközve a küldöncre nézett.

– Ez a skót parlament, Billy! És éppen most döntöttek arról, hogy…

– Van hát skót parlament?! – vidámodott fel Wallace, akinek így már kissé kevésbé volt már ellenszenves a figura. – Kivívtuk szabadságunk az angol pribékektől?

– Ja, hihi, azt nem. A pártok egyik fele ellenezte ezt a nacionalista hőzöngést, így a nép leszavazta pár éve
– legyintett a jövőszerzet, a lovag pedig dühödten felhorkant.

– Jól látom hát, hogy semmit nem változtak sem a skót urak, sem az ostoba jobbágyok…

De hát mi végre mutogatod ezt nekem, s minek örülsz te, akiről nem tudhatom, Isten vagy a sátán küldött-e – szegezte a kérdést bizalmatlanul az idegennek, s újra megemelte hatfontos pallosát. – Ha a bolondját járatod velem, már búcsúzhatsz is a fejedtől!

– Korszakalkotó dolog történt a parlamentben, még ha te ezt fel sem tudod fogni a sötét középkori agyaddal! December 14-től a büfében többé nem a férfiközpontú „ginger­bread man” (mézeskalácsember), hanem a gendersemleges „ginger­bread person” (mézeskalács személy) néven árulják a mézes süteményt! – párásodott el a színes ruhás szeme. – Ez akkora győzelem a patriarchális elnyomás felett, mint amit te arattál a stirlingi hídnál, Surrey grófján! Ezt akartam neked elmagyarázni, de úgy látom, hiába… – oktatta ki a lovagot félkegyelműeknek szánt hangon, miközben a harcos arca egyre jobban elsötétült.

– „Gingerbread person”? Ha van skót parlament, miért beszéltek angolul benne, kutyák?! – rivallt a küldöncre hirtelen Wallace. A jövőperson hátrahőkölt.

– Hát, Skócia alig egyharmada beszél már csak scotsul vagy gaelül. Az angol praktikusabb, hiszen… – kezdte a mondókáját, de befejezni már nem tudta: Wallace óriáskardja lapjával leterítette, a puha test tompa puffanással hullott a földre. A lovag Jövendő Skóciájára gondolva aztán még le is köpte a szalmatörekkel borított batikolt pólót, amely felcsúszott a szőrtelen törzsön – innen legalább látta, hogy nem egy asszonyt csapott le az imént. Kinézett az ablakon. Az eső vigasztalanul esett, elnyomva az úton dobogó csizmák hangját, de Wallace tudta, hóhérai közelednek. Még egy hosszú pillantást vetett a fickóra, aki igazából éppúgy jöhetett a jövőből, mint egy rossz cirkuszból vagy a pokolból – bár abból, amit megtudott, a lovag sok különbséget nem vélt felfedezni ezek között. Így hát keserű, minden mindegy-fejcsóválással indult az istállóba kötött csataménjéhez, hogy utoljára harcba induljon.