Ott ül az általa esztergált, alacsony faasztal padján, előtte tizennyolc, kézzel sodort cigaretta. Pontosan tizennyolc, a „penzumom”, ahogy mondogatta, talán napi két dobozzal kezdte, onnan haladt lefelé, lépcsőfokonként. Fütyörészik, közben a rádiót hallgatja, vagyis már nem, bár még zeng a Kossuth, ő más helyen jár, talán Nagyváradon, a katonaiskolában. Ott nőtt fel, ott tanult meg mindent, hogy mi az a gerinc, kötelesség, rend. Onnan vitték keletre, szinte még gyerekként, hogy mentse a menthetőt, bár már nem volt mit védeni, menekülni, hátrálni kellett, ott hagyni a hóban az ágyút, a lovakat, a családtaggá fogadott bajtársakat, s valahogy túlélni, éhesen, vacogva, összetörve várni, hogy puskák fémhangján kerepelve, aknák tompa basszusán dörömbölve miként tizedel a sors.
Szerencséje volt, angol fogságba esett – bátyja csontvázként, meghalni vánszorgott vissza a családi házba a szovjetek karmából –, majd hazatért, s a meggyalázott, szétbombázott ország közepén figyelte, ahogy felrobban az általa ismert régi világ, s előbb lassan, békéltetőn, aztán durván, torz vigyorokkal betör egy másik. A szép új, amely igazságot ígért, de csak fertelmet adott, s felfalta a régit. Hallgatott, olvasott, szenet lapátolt, közben elvégezte a Műegyetemet, gépészmérnökként került a tatabányai bányához.
Sohasem hallották panaszkodni, nem zavarta, hogy nem léptették elő, nem érdekelte, hogy idióták ülnek, fecsegnek a feje fölött. Nem tehetett semmit a pazarlás, az ostobaság ellen, így a barkácsolásba, történelembe, asztalfiókhoz, magánéletbe menekült, családját helyezte a középpontba, s elfogadta: ez jutott. Megtűrték. Tudták, hogy nem szíveli a rendszert, de nem lehetett nélkülözni a szaktudását. Ha tervezni kellett, őt küldték, ha hívták, Afrikába, ha úgy rendelték, máshova, s persze kiutaztattak vele néhány semmit sem érő pártkádert. Bármilyen bűzös volt a rendszer, ott belül azért kerek volt a világ.
Ott áll vele szemben másik nagyapám, ő rendőr volt, nyomozó, az apját, dédapámat még 1919-ben akasztották fel, így félárván, szegényen, de nem nélkülözésben nőtt fel, aztán jött a háború, s végül őt is bevitték. Ő nem járt, nem járhatott katonaiskolába, nem tiszt volt, csak közlegény, töltelék. Nem kért az értelmetlen iszonyatból, így amikor már mindennek vége volt, a végnek is vége volt, akkor megszökött, feljött Budapestre, s rendőrnek állt. Ez mentette meg, ezért nem vették elő, jó szeme volt, jó esze, így szép lassan hadnagy lett belőle. Ez volt a csúcs, onnan már nem volt felfelé. „Fakabát” volt, bár én ezt jó darabig nem is tudtam, nála békésebb, viccesebb, melegszívűbb nagyapát nem láttam soha. Kommunista volt, szocialista vagy baloldali, talán egyik sem, ki tudja, valami ilyesmi, mindenesetre sohasem tagadta meg a múltját, önmagát. Nem lett belőle párttitkár, egy Örs vezér téri panellakásban laktak édes nagymamámmal, de emiatt sem hallottam panaszkodni.
Kemény, gerinces férfiak voltak mind a ketten, a mérnök és a rendőr, az a generáció tele volt kemény, gerinces emberekkel. Vittek minket a hátukon.
Szóval ott állnak egymással szemben, Balatonföldvár, a derék nyolcvanas évek, nyárfák, pogácsaillat. Kezükben talán fröccs. Én is ott vagyok, aprón, szőkén, boldogan várva, hogy beszippanthassam a világot. Nézem őket, két aranyos öregember, az enyéim. Nem is sejtem, milyen végtelenül mély árok választja el őket, nem látom a ráncokba bujtatott novellákat, a csendekbe szőtt életrajzokat. Évek, évtizedek, évszázadok. Nem ők ásták az árkot, de őket szédítenék belé.
Dalolom a Süsü elejét, aztán belehuppanok anyukám ölébe. Onnan figyelem őket. Szeretnék mondani valamit, de a két férfi lassan halványodni kezd, egyre életlenebbek, átlátszóbbak, nincs időm elköszönni, nincs időm megkérdezni. Csak nézem, ahogy szétfoszlik a világ, nem marad semmi, csak az üresség, a csend és az árok.
Felébredek, kimegyek a kertbe. Előkeresem a lapátot, elég rozsdás. Megtörlöm a homlokom, nagyapa, sok munka vár még ránk.