A hegyekben és a völgyekben honos mindenfajta tölgyek, bükkök, szilek és társaik iránt megnyilvánuló fokozott érdeklődés érthető, hiszen decemberben a fagy súlyos károkat okozott soraikban. Több ezer hektárnyi erdő pusztult el két nap alatt a Vértesben, a Pilisben, a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben, a Gerecsén, valamint a Zemplénben. Katonai nyelven fogalmazva ötvenezer hektár állt ostrom alatt – és ebből durván harmincezer esett el.
Nem tudom, ki és hogyan van vele, de nekem hajdani családi birtokunkat, a harmincezer négyzetmétert is nehéz elképzelni – nemhogy háromszázmilliót. Az konkrétan a Duna–Ipoly Nemzeti Park fele vagy – kilencven négyzetkilométer híján – a Bükk szigorú oltalom alatt álló része. Fogjuk fel úgy, hogy ha a Börzsöny csúcsától, a közelmúltban példásan felújított, 938 méteren lévő csóványosi toronyból elpillantunk egy tetszőleges irányban, akkor azt, ami a hátunk mögé kerül a rengetegből, leírjuk. Magyarán: egy hatalmas birtoktest ez.
A szakértők úgy mondják, a szélsőséges időjárás három-négy évtized munkáját söpörte el, így a károkat is csak lassan, pepecselve, több emberöltő alatt és jelentős civil összefogással tudjuk majd helyrehozni. A hozzáértők arról is számtalanszor szót ejtettek az elmúlt napokban, hogy legutóbb fél évszázada terhelték a tájat, egészen pontosan a vadul tomboló elemeknek kitett hegytetőket és hűvös, nap nem járta hegyoldalakat hasonlóan extrém időjárási viszonyok.
Azt nem tudom, hogy másfelé milyen világ járt, azt azonban nagyon is, hogy a Gerecsén durván kilencven esztendeje láthattak olyan óriási pusztítást, mint tavaly. Igaz, ami igaz, 2006 februárjában egyszer a fülem hallatára érkezett meg a jégkár a csúcsra – de az „csak” alig százötven-kétszáz hektárt érintett, és a helyszínnek nem volt akkora értéke, hogy a média akár egy mínuszos hírt is szenteljen neki. (Csak hallottam, de nem láttam, hogy mi történik körülöttünk, mert holdtalan éjszaka volt, a gomolygó párától az orrunkig sem láttunk.)
A legfontosabb feladat most az erdő mielőbbi regenerálása. Jól van ez így – sőt végre! –, de kár lenne elfelejteni az átlagos túrázó, természetszerető polgár óhaját, aki még boldogabb lenne, ha a jövőért érzett felelősségtudat minden, bajtól sújtott igazgatóságot legalább annyira áthatna, mint ahogy azt a pilisieknek a visegrádi központból szervezett csapatától láthatjuk.
A nagy – ezúttal pozitív értelemben vett – hurráoptimizmus és lelkesedés ugyanis, sajnos, ma még sokfelé ismeretlen. Tudom persze magam is, hogy a Dunakanyar és a Vörös-kő közelebb fekszik Budapesthez, mint, mondjuk, Mindszentpuszta, netán Hideglelőskereszt – de ettől még az utóbbiaknál is ki lehetne (kellene!) tisztítani az ösvényeket, elvinni a halott fákat az utakról.
Szép szólásunk szerint a bajban ismerszik meg a barát. No az évzáró kártenger – minden rosszban akad valami jó alapon – kiváló példát adott arra, hogy láthassuk, kik az erdő szavakon túlmenő valódi barátai. Azaz melyik az az igazgatóság, amelyik a magáénak érzi a rábízott közvagyont – és melyik tesz rá nagy ívben. Tévedés ne essék, a hanyagokat nem én akarom ujjal megmutatni – húzzanak bakancsot, és járjanak utána saját maguk. Ami már csak azért is hasznos, mert egyrészt jó levegőn lesznek, másrészt pedig elvész néhány illúziójuk.
Ami azért is jó lesz, mert így egyre többen szólalnak majd föl a hanyagok ellen. Az állami erdő ugyanis mindannyiunk tulajdona.