Ijesztő magyar szuverenitás

A Hitel legutóbbi számában megjelent nemzetféltő írások mottójának a szerkesztők Szidiropulosz Archimédesz kitűnő tanulmányának – Félelem a magyar szabadságtól – címét választották. A szabadság a francia forradalom szórakoztató öröksége, de napjainkban üzletileg tönkre­menne, társadalmilag akár a polgárháború szélére is sodródhatna vele egy ország. Sokan még a szuverenitás, az állam belső és külső függetlenségének gondolatától is félnek, és teljesen átadják magukat a globális világ bűvkörének.

A szuverenitás védelme ugyanis jelenthet megmaradást, kudarcot is: ma gazdagok vagyunk, holnap talán már koldulunk. (Gondoljunk csak olyan „bukott államokra”, mint Líbia vagy Irak, amelyek a romantika korának „bukott nőit” idézik.) Igaz, történelmünkre nyomasztóan nehezedik a szuverenitás, a rendkívüli állapotot is fenntartani tudó főhatalom hiánya, és lehet, hogy Európa-sóvárgásunk is ebből a hiányérzetből fakad.

Csakhogy az a sóvárgás, amely a dualizmus idején Adyban és a magyar művészvilágban a francia kultúra iránt élt, meddő volt: az akkor még hatalmas és gazdag francia nemzet jóindulatát Kelet-Közép-Európa okosan politizáló, de lapos és ízetlen szlávjai nyerték el. Franciaország 1918-ban lelkesedett Masarykért, az államalapító filozófusért, és senki sem értette, hogy a magyarok miért örülnek olyan együgyű módon a wilsoni tizennégy pontnak.

A nemzeti jellemre – kis nemzetek esetében – a kudarcok különösen meghatározó hatást gyakorolnak, egy-két generáció alatt is megváltoztathatják. A magyarság Kárpát-medencei szupremáciája az első világháborút lezáró békékkel szertefoszlott, és a magyar nyelv – amely ezen a tájon a némettel együtt a lingua franca szerepét játszotta – az utódállamokban háttérbe szorult, nemegyszer üldözendő lett.
Ahogy a trianoni nemzedék kedvenc történésze, Szekfű Gyula mondta, az államalapítás utáni századokban jellemünk alakította történelmünket, Mohács (és Trianon) után viszont fordítva, a történelem alakítja jellemünket: már a húszas évek utódállamainak népszámlálási adatai is, közvetve egy komoly, a többségi nemzetekbe való asszimilálódási folyamatra utaltak.

Trianonnal történt valami, ami hihetetlennek, de legalábbis elkerülendőnek látszott a dualizmus idején:
az ország visszakapta szuverenitását. A dualizmus „korlátozott függetlensége” és verbális félnagyhatalmi állása után egy olyan kisállami létbe csöppentünk, amelyet senki sem akart. (A csehszlovák külügyminiszter, Edvard Benes nem véletlenül gúnyolódott, hogy mit is akar Budapest, hisz Trianonnal megkapta a magyar szuverenitást!) Az 1947-es párizsi béke ráadásul minden revíziós szándékot megbélyegzett, és a kommunista hatalomátvétellel az iskolai történelemoktatás a Mohács utáni magyar státust félgyarmati állapotként verte bele a gyermekfejekbe. Ennek ellenére az irodalmi közélet főszereplői fel tudták mutatni a magyar sorskérdés lényegét, és igyekeztek a lehetőségekhez mérten a társadalmat cselekvésre késztetni.
A formális, a „trianoni” szuverenitás 1989 után megint a nyakunkba szakadt. Állam és elitek azóta borotvaélen táncolnak a nemzeti önfeladás és demográfiai szakadék peremén.

Az előre látó Molnár Gusztáv nem hiába figyelmeztetett arra, hogy egész Kelet-Közép-Európában a ’45 előtti polgári konzervatív és a ’45 utáni államszocialista tradíciók „demokratizálásával” az elitek súlyos (és teljesíthetetlen) felelősséget fognak a vállukra venni. Gondoljunk csak 1982-re, a bűnbeesés, azaz a valutaalapba való belépésünk esztendejére.

A kapitalizmusra ezzel igent mondó pártideológusok lelkesen dolgoztak a valóság kiküszöbölésén – miközben punkjaink „lementek kutyába”, és börtönnépességünk létszáma a húszezerhez közeledett –, és megmondták, hogy ki szerethető, kit kell gyűlölni. Népies és urbánus szembenállást kreáltak, álradikális, kozmopolita vonásokkal jellemezték az eljövendő liberálisokat, és nacionalistaként bélyegezték meg azokat, akik féltették a nemzetet. Éles szemmel ismerték fel a lappangó politikai (és származásbeli) ellentétet a két csoport tagjai között, amely az 1989-es összeomlás hónapjaiban párttá szerveződve túl magas erkölcsi követelményt állított maga elé. Az MDF és az SZDSZ fogyatékos­sá­gainak felszámolásához azonban
hiányzott az erő és az akarat. A munkás jogait az új, polgárinak nevezett rend befagyasztotta.

Kicsit hasonlít ez a kétszáz évvel ezelőtt Párizsban lezajlottakhoz: formális politikai jogokat kapott a nép, azonban a gyorsan, még 1791-ben meghozott La Chapelier-törvény értelmében nem sztrájkolhatott. A kisembernek a tulajdonlásból való tudatos kizárása megfelel ennek 1989 utáni történetünkben. S meghal a reménye annak, hogy egy átlagos magyar állampolgár úgy érezze hazájának Európát, ahogyan Csengey Dénes szlogenje szólt az Antall-éra elején: „Európába, de mindahányan!” S miközben háttérhatalomról beszélünk, évtizedeket túlélő sztálini reflexek dolgoznak bennünk: a Nyugat a régi görög-római világ nyomdokain halad, hogy eltűnjön egy új népvándorlás hullámaiban.

Szomszédaink gondolkozói gyakran feltették azt a kérdést, hogy egy olyan kis létszámú nép, mint a magyarság, miképp tudott megmaradni Európa közepén. S nemcsak megmaradni, de hogyan tudta rányomni primátusát egy olyan tekintélyes régióra, mint a Kárpát-medence. Tőkéczki László a magyar történeti iskola hagyományaihoz híven abban látja a választ, hogy a magyar történelmi osztályok a nagyhatalmi konfliktusok, az oszmán, a Habsburg és német előrenyomulás során ügyesen politizáltak, és vereségük ellenére talpon tudtak maradni. A sikeresség hierarchikus társadalmi szerkezetet rögzített, hiszen a magyarság sikeréért a „nagy vagyonoknak” kellett áldozatot hozniuk. S mindenkori elitünk korán felfedezte a „korlátozott szuverenitás eszméjét”, amellyel jogilag ősi állama birtokában tudott maradni.
A 20. században fellépő baloldal azonban a szuverenitás kérdésében vargabetűt írt le. Szép szavakkal dicsérvén a nemzeti függetlenséget, csakis helytartó akart lenni, és törvényes eszközökkel első ízben csak a rendszerváltás után, 1994-ben tudott győzni, nem tagadva meg magától mindazt a fényűzést és élvezetet, ami a nyugati korrupció és lelki hanyatlás lényegét jelenti.

Ami pedig a korlátozott szuve­reni­tás ügyes formáját illeti, abban boldog túlélőnek a szomszédos Auszt­riát
tekinthetjük. Mivel az osztrák nép tulajdonképpen sosem volt nemzet, könnyen vállalkozott arra a transznacionális, Európát megtestesítő szerepre, amelyet még a hidegháború során osztottak ki rá.
Ausztria a szuverenitástól való félelmében sikeresebb volt, mint mi.