Igény pártprostituáltakra

„Engedje meg, hogy így kezdjük a kérésünket: Lenin elvtárs mondta: A szocializmus érdekében, ha kell egy lépést hátra, de azután kettőt előre!” – kezdődött egy 1957. november 18-án keltezett, Kádár Jánosnak, mint illetékes miniszterelnöknek írott névtelen levél a bordélyházak visszaállításának buzgó vágyáról és a testi szerelem társadalmi rendszereket megingató hatalmáról. „Az »Érdekes Újság« 1957. március 9-i, II. évf. 10. száma bátor és érdekes cikkben fejtegeti a problémát, a prostitució kérdését” – olvashatta a miniszterelnökségi titkárság valamelyik munkatársa, aki amúgy is túl volt terhelve az „ellenforradalmárok” családtagjainak kegyelmi kérvényeire adandó válaszokkal, s végül a levelet nem iktatta, de megszabadulni sem akarván tőle, a rendszerváltás után ott maradt Kádár elintézetlen és a nemzeti levéltárnak átadott iratai között. Az óvatos levélíró hivatkozik arra, hogy „megszólal a cikk keretében M. hadnagy, a budapesti erkölcsrendészeti osztály h. vezetője is. Véleménye az, hogy 1949-ben elhamarkodott volt a nyilvánosházak megszüntetése”, és hogy az átmeneti megoldás az egyik baráti, népi demokratikus államban már sikerült megoldás lenne: „Ott a prostituáltak a lakásukon fogadhatnak férfia­kat… Mi most sok tízezer és tízezer fiatal és általában nőtlen ember nevében és érdekében nagyon kérjük a Miniszterelnök elvtársat, gondoljon reánk is és oldja meg e kérdést javunkra, hogy mi is kielégíthessük nemi ösztönünket, fiatal, csinos, olcsó és nem titkos, hanem rendőrileg ellenőrzött prostituálttal” – emeli fel a szavát a titokzatos, mozgalmi embernek tűnő levélíró, aki a „titkos prostik” 150–200 forintra rúgó pásztoróradíjának nagyságát joggal sokallja. (A presszókban az ár a lányok cipőjének talpára volt írva krétával.)

„Sok tízezer fiatal és nőtlen ember nem tudja ezt megfizetni, tehát önkielégítéshez fordul, ami aláássa idegrendszerüket. De nagyon terjed a fiatalok közt a homoszexualitás, amire a kényszer viszi őket. A nők között szintén, s ha megengednék a prostituciót, ezek férfiakkal elégítenék ki magukat s így jutna nekünk fiataloknak sok szép nő olcsón… Mindenünk van, jól eszünk, iszunk, erőnk van s nemi vágyaink nagyok, de nem tudunk úgy kielégülni, mint 1949 előtt. Akkor válogathattunk jó és olcsó nőkben. Most ez nincs s ez a fiatalság politikai nézetét is befolyásolja. Ezért is volt könnyű őket az ellenforradalomnak megnyerni. A reakció most is bujtogat ezzel suttogva, hogy: Látjátok, mennyivel jobb volt, amikor a nyilvánosházak megvoltak, nem kellett akkor a dunna alatt a »marokmarcsával« élvezni, hanem sok szép nő között választhattatok 10-15 forintért még 1949-ben is.” (A Rajk-per csak egy szűk elit számára volt becsületbeli kérdés. A nagy többséget akkor érte hideglelés, amikor a bordélyházakat a New York-i, emberkereskedelmet és prostituciót elítélő egyezmény alapján 1950-ben bezárták.) „Ezt aztán a szocialista rendszerünk ellen használják ki, és az idősebb korosztálybeli (35-40 éves) munkások egy-egy elejtett szóval is vágyakat keltenek a fiatalokban. Italos fővel igen sokszor hallunk ilyen elszólásokat: Hej micsoda murikat csaptunk a Víg utcai bordélyban gyönyörű meztelen nőkkel!” (A Víg utca 42. szám alatti, veresre festett házban a szegényebb kéjnők dolgoztak, akikből néhányan aztán több más, Budapestről kiutasított társukkal együtt Sztálinvárosban lehettek malteroslányok.)

„Javaslatunk volna úgynevezett »Leányházak« létesítése a legszolídabb alapon. Amelyik leányt a vére hajtja, vagy így akar még keresni, az a régi módszer szerint rendőri lapot kapna s joga lenne a leányházba bemenni, illetve ott tartózkodni és férfiakkal megismerkedni… Semmiféle zene vagy ital, még feketekávé sem lehetne.” Fél- vagy egyórás komoly beszélgetés, puritánság, olcsó árak. Szocializmus. Kószáló és félig-meddig ártatlan lelkületű leányokkal, akiknek emlékét leginkább a cseh új hullám filmjei őrizték meg. A szexuális forradalom nálunk is mélységében rázta meg a társadalmat: a művi vetélések a kádári időkben rohamosan nőttek, s íróink talán legbátrabbja, Fekete Gyula a népirtásnak beillő népességcsökkenés láttán vázolta fel a pártelitnek a nemzethalál vízióját.

„Most már sürgösen meg kellene oldani ezt a kérdést, hogy mi fiatal és nőtlen emberek végre már annyi év szenvedései után egy elhamarkodott intézkedés miatt ne szenvedjünk tovább. Ezt nyíltan – gyűléseken, üléseken stb. nem hangoztathatjuk – az ügy kényes volta miatt… Amikor a nemi vágy fellép, ezt tessék szem előtt tartani –, amikor a legjobban kívánnánk nőt, akkor nem tudunk hozzájutni, mint 1949 előtt, hanem valami alkalomra kell várni, vagy pokol drágán megfizetni egy titkos prostituáltat vagy ami leggyakoribb, kénytelenek vagyunk önkielégítés útján levezeti vágyainkat. Ez tönkre tesz, mert sűrűn tesszük, s ezáltal idegesek, álmosak, fáradékonyak vagyunk, s az üzemekben is a termelés ezáltal csökken. Ha a fiatalság érdekeit a Párt és a Kormány a szívén hordja, akkor még ezt az egyetlen fontos kérését még teljesíteni kell, mert mindennel meg vagyunk általában elégedve, csak ezt kérjük mielőbb teljesíteni, Elvtársi üdvözlettel, sok, sok tízezer fiatal.” A válasz a galerik elleni harc volt. S a nyolcosztályosok lázongásaikor a politikaiként börtönbe került fiatal melósok a Kozma utcai fegyház üzemének vécéjében bosszantásul azt írták ki, hogy Vesszen Kádár, Éljen Szálasi!, s 1968-ban egy ügynöki jelentés alapján abban reménykedtek, hogy Dubcek, Tito és a Dél-Amerikában rejtőzködő Hitler egyszer rendet tesz ebben a rendetlen világban. Engedjük, ne engedjük, Lenin elvtárs? – kérdezhette volna Kádár, aki renegát volt, opportunista és puritán.