Igen, de…

Rendkívül szomorú vagyok, hogy Domonkos Lászlónak, a Magyar Hírlap kiváló újságírójának „halálos rosszkedvűséget” és „ingerültséget” okoztam a Magyar Hírlap szeptember 15-i és 16-i számában megjelent írásommal, amely 1956. október 23-nak szovjet és magyar sztálinisták és titkosszolgálatok általi kiprovokálásáról szólt. Először talán arról szólnék, amiben tökéletesen egyetértünk: 1956-ot én is a „modern magyar kor legnagyobb eseményének tartom”, „a magyarság életképességének, népünk kiválóságának, évszázadokra vissza- és előreható fényjátékának”, amely „minta volt és zsinórmérce, ideál és etalon, mindent meghatározó kezdő- és végpont”. Nem tudom, mennyire ismeri a szerző az elmúlt huszonöt évben megjelent könyveimet, írásaimat, gyakorlati kezdeményezéseimet, de például a sortűzügyekben és a Tóth Ilona-ügyben magam is ezt a szemléletet képviselem. Írásomnak nehezen lehet „deheroizálást”, a „magyarság öntudatának tudatos gyengítését”, „mocskolódást” tulajdonítani.

Eddig csak baloldalról kaptam cifra jelzőket, most nagyon elszomorít, hogy egy magas színvonalú jobboldali napilapban neveznek „kártékonynak”. (Ezt azért sem értem, mert a szerző ténybelileg nem cáfol – így szerinte is igazam „lehet” –, akkor miért „kártékony” az igazság leírása?) Mindenekelőtt a világ- és a magyar történelemből számos példát lehet felhozni, amikor történelmi eseményekről évtizedek múlva derül ki egy teljesen más valóság. Vagy államok által szervezett provokációkról, amelyeknél utóbb a provokáló állítja be magát áldozatnak. (Példákat nem hozok, mert ez újabb cikket töltene meg, csak egyet: a nácik egy állítólag a lengyelek – valójában németek – által elkövetett provokáció nyomán robbantották ki a második világháborút.) Teljesen megértem a forradalom százezres résztvevőit, tüntetőit, áldozatait, akik esetleg most kezdik megtudni, hogy egy mocskos szovjet–magyar sztálinista hatalmi provokáció öntudatlan résztvevői, áldozatai voltak.

Cikkemben, és máshol is – például egy évvel korábban a Magyar Hírlapban is – leírtam, hogy a provokáció totális kudarcot vallott. A kirobbant elemi erejű forradalom megalázóan kiverte Budapestről a világ legnagyobb hadseregét, a magyar sztálinista államszervezet néhány nap alatt széthullott, és új, spontán alakult szervek vették át az irányítást, Nagy Imre koalíciós kormányt alakított, kimondta Magyarország semlegességét, és követelte a szovjet csapatok kivonását. Mindenki – én is – eufóriában volt, csak hát ekkor már eldöntött tény volt a november 4-i brutális, hatalmas erőkkel indított szovjet támadás. (Kevesen tudják, hogy november 4-től nagyobb szovjet erők támadták Magyarországot, mint amivel Hitler megtámadta Franciaországot!) S ekkor sem adtuk meg magunkat, hanem heroikus harccal, sztrájkokkal, tüntetésekkel álltunk ellen több mint két hónapig!

Ezt is csak sortüzekkel, szovjet közigazgatással, statáriummal tudták leverni – erről is keveset tudnak. Szóval sok mindenben egyetértünk. A Szovjetunió és a magyar sztálinisták totális erkölcsi és politikai vereséget szenvedtek, a Rákosi–Gerő-féle sztálinista vezetés legfelső szintje végleg távozni kényszerült a hatalomból. Viszont – sajnos – a Szovjetunió katonailag győzött. S ez volt a provokáció egyik célja! Magyarország ugyanis az 1947-es párizsi béke alapján nem volt megszállt ország. Az 1945 után viszonylag kisebb létszámú szovjet haderő magyarországi tartózkodását csak az indokolta a békeszerződés szerint, hogy az Ausztriában lévő szovjet csapatok utánpótlási útvonalát biztosítsák. Ezt a négy hadosztályt azonban – az 1955-ös osztrák államszerződés és a szovjet csapatok Ausztriából való kivonása után – hazánkból is ki kellett volna vonni. Vagyis ürügy kellett, hogy az 1956 október–novemberében bevonuló harminc hadosztály, harmincezer nehézfegyverzettel felszerelt katona, további harmincöt évig maradjon hazánkban. Ebben a Rákosi–Gerő-féle vezetés 1956 májusától lelkesen asszisztált – remélve, hogy ők is hatalmon maradhatnak.

Szóval – vitatható véleményem szerint – a szovjet–magyar sztálinista vezetés (a tények alapos megismerése alapján) tudatosan cselekedett. Csak az események messze nem az elképzelések szerint alakultak. Körülbelül egy évvel ezelőtt a Magyar Hírlapban is elemeztem 1956. október 23. eddig soha nem magyarázott eseményeit. Hogyan lehet az, hogy éjjel, hajnalban több ezer civil tüntető jutott akadálytalanul fegyverhez? (Úgy, hogy a Fegyvergyárból visszavonták az ÁVH-s őrséget, és több helyen maga az ÁVH adott át fegyvereket.) Miért indult meg a szovjet haderő órákkal azelőtt Budapest felé, hogy a rádió ostroma – az átadott fegyverekkel! – megkezdődött volna? A rádió ostroma éjfél után kezdődött. Akkor miért lépték át szovjet hadosztályok este tíz órakor Kárpátalja és Erdély felől a magyar határt, ahol már október 20–21-én pontonhidat vertek a szovjetek? Számtalan tény van még, ami a tudatosságra utal. Ezeket bővebben a Magyar Szemle októberi számában, jegyzetekkel ellátott tanulmányomban közlöm. Néhány hónap múlva jelenik meg átfogó, részletes könyvem 1956-ról és a megtorlásról, s remélem, hogy Domonkos László ebben majd megnyugtató választ kap kételyeire.

Addig azonban ajánlanék egy egyszerűbb bizonyítékot. Ha a szerző elmegy az Országgyűlési Könyvtárba, rögtön talál egy háromszáz oldalas bibliográfiát körülbelül ötezer könyvvel és folyóiratcikkel, és nagy meglepetésekkel. Én csak egy nap alatt néhány órát kérek. Olvassa el Nagy Imre snagovi jegyzeteit, Kopácsi Sándor, Szűcs Miklós visszaemlékezéseit, az ENSZ-különbizottság, valamint Andropov jelentéseit, az angol és az amerikai követség hazaküldött jelentéseit. Biztos vagyok benne, néhány óra múlva megváltozik a véleménye, és nem fog annyira haragudni rám, mert többek között nekem is ezek voltak a forrásmunkáim.

Az 1956-os résztvevőkkel egyébként nagyon jó a kapcsolatom – kilencéves gyermekként én is életveszélyesen megsebesültem –, és ők is mondták nekem, hogy számukra is voltak megmagyarázhatatlan történések már azokban a napokban is. S az 1956-os „hivatásos”, „igen komoly történészek” állításait én már sokszor kétkedve fogadom. Javaslom, tessék tőlük megkérdezni, miért nem hivatkoznak az általam hazánkban megjelölt forrásművekre.