Nem azért, mert egy jó boltba visszajár az ember, csak nem akartam égni. Még önmagam előtt sem, mint a kölyök Szabó Lőrinc a csodák Debrecenjében. Óriás és ékszerész. Aztán másnap könnyein átszűrve látta, hogy bizony az éjszaka valami gazember ellopta az i betűt, az óriását.
Na, nem. Ilyesmi velem nem fordulhat elő. Mert akárhonnan is nézem, itt bizony az áll: Igazság patika. I-gaz-ság! És ezerszer is I-gaz-ság. De hol vannak az emberek, miért nincs itt tömeg, még hozzám hasonló lézengő sem akad. Magam is csak hátratévedtem a Vörösvári úti rendelő mögé, vártam a leletemet, és ilyenkor már csak unalomkergetőként is rápöffent az ember. I-gaz-ság. Közömbösen néztek rám a betűk. El sem utasítottak, be sem csaltak. Pedig milyen jó lett volna, ha biztatnak, becibálnak az ajtón, hátha kifigyelhetném, amint az igazságot régi mozsarakban őrli, lángon bátorítja, pipettákban gondosan méricskéli a mester. A fő igazságosztó. Az én óriásom.
De nem, ember se ki, se be. Mi van, az igazság manapság már senkinek sem kell? Nincs piaca, a fenét sem érdekli? Vagy annyi silány, vacak igazság létezik, ahány ember? Esetleg szigorúan receptre, talán párttagkönyvre adják, s alaposan megnézik, hogy kinek mérnek belőle? Talán túl becses, túl drága, s inkább jöhet a féligazság fél áron? Akkor aranyigazság aranyáron? És az örök igazság, az vajon létezik-e még egyáltalán? Na és hogyan mérik: unciára, rőfre, tucatra, grammra, s mennyi lehet literje? Aztán igazságbeszéd kapható-e? Akár olyan is, amelyben nem bontották ki az igazság minden elemét? Na és hogy állunk az igazságszolgáltatással, az megvehető?
És hogy állunk a magyar igazsággal? Még mindig három, vagy már azt is áfával számolják? Azt mondják, lenne rá igény – mint ahogy az igazságtételre is volt –, csak ám manapság már a magyar igazság sem magyar. Évtizedekig valahol messze keleten gyártották – na, olyan is volt –, most meg nyugatról jön, de úgy hallani, génmanipulált. Megjegyzem, érdekes, hogy mindkettőnek ugyanaz volt a vevőköre, mindig ugyanazok a széles látókörű igazdemokraták visszhangozták, visszhangozzák. Meglehet, egyszer majd a kínaiak gyártják, és szállítják nekünk fillérekért, persze ettől még a kuncsaftok szemernyit sem változnak.
Pedig mennyit, mennyit küzdöttünk, harcoltunk és civódunk még ma is, hogy meglegyen a saját igazságunk, de hát két magyar hármat akar, úgy tűnik föl, valami ősi átok vagy inkább apró genetikai hiba miatt mi egyszerűen alkatilag érdemtelenek vagyunk rá. Vagy az nekünk nem jár? Legfeljebb mások által ízesítve, kandírozva, sztaniolba csomagolva és akár többször is átcímkézve. Így aztán olykor még a büdös igazságot is a nyakunkba sózzák, hogy itt van, zabáld, magyar! Mi legfeljebb igazságszérumot vehetünk, belőhetjük magunkat vele, aztán kifekszünk a Parlament elé vagy a nagy diszkont igazságszállító nagykövetsége tövébe, a Szabadság térre, és mindent kikiabálunk.
Amíg a patikánál boldogtalankodtam, senki, de senki nem nyomta le a kilincset, nem nézte meg, hogy üt-e még odabent az igazság vén, züllött ingaórája. Pedig egyszer – nem ma, nem holnap – számunkra is eljön az igazság pillanata. Milyen jó lenne ott lenni a bevonulásakor!