Igaz történetek

Mélyzöld színű, meglepően kicsiny láda, csak a legszükségesebbek férhettek bele, de azért akkora, hogy minden más mellett egy üveg erős pálinkának is juthatott hely benne. Lelkesedni illett a háborúért, ezt még a szomszéd bácsi mondta nekem, amikor gyerek voltam. Nem is számított férfinak az, aki nem töltötte ki a katonaidejét, egyetlen faluban sem adta szívesen egy untauglichhoz, azaz „alkalmatlanhoz” a lányát még a legszegényebb apa sem. Szóval lelkesedni kellett, a lelkesültségre pedig jól meghúzni azt az üveget, senki sem tudta milyen lesz az új háború, bár az öreg a szomszédból azért sejtett valamit, hisz tüzérként látta, hogy nagyon messzire hordanak az új ágyúk.

Csaknem húszmillió ember halt meg a döbbenetes méretű összecsapásban, s ebből tízmillió volt a civil áldozatok száma, két-háromszázezerrel több mint a katonáké. Teljesen új fegyverek mutatkoztak be a harcban, elég csak a harckocsira, a tengeralattjáróra vagy a repülőgépre utalni. Megjelent a harci gáz, sőt, ha igaz, a végén már a géppisztoly kísérleti példánya is, de mindenre hatással volt a világégés, hatalmas lökést adott például a plasztikai sebészetnek.

Magyarországon eléggé szorongva követi az ember az első világháború centenáriumi emlékévének rendezvényeit. Mert mind a mai napig eléggé tisztázatlan a magyarok szerepe ebben a háborúban. A veszteségeinket is csak 1927-ben sikerült végre tárgyilagosan felmérni, ezek szerint 530 ezer magyar katona halt meg a különféle harctereken, s másfél millió volt a sebesültek száma. Összeomlásról szó sem volt, a magyar egységek az ellenség földjén álltak a fegyverletétel idején, tizenöt hadosztályunk teljesen épségben és harckész állapotban maradt, ezeket kergette szét aztán a Károlyi-kormány.

Szóval az emlékév… A fő gond az, hogy a hivatalosnak csúfolt európai történelemtudomány kitüntetett szerepben jeleníti meg a magyarokat az első világháborúval összefüggésben. Eszerint miattunk, magyarok miatt tört ki a nagy világégés, hiszen a nagyhatalmak terjeszkedési, gyarmatosítási vágya, a Habsburgok balkáni forráskeresése, Szentpétervár csillapíthatatlan birodalmi ambíciói, valamint a rohamos német gazdasági fejlődés alig-alig játszott bele a háború kitörésébe. Az alapvető baj Budapest kisebbségi politikája volt, amely olyan puskaporos hordóvá tette a térséget, amibe tényleg már csak egy égő gyufaszálat kellett beledobnia Gavrilo Principnek Szarajevóban. És robbant minden...

Ahogy mondani szokták, megbízható helyről tudom, hogy az Európai Unió rátelepedett egy Boszniában rendezendő világháborús konferenciára is. Nagy pénzekkel kápráztatta el az eredetileg szűk költségvetéssel kalkuláló rendezőket, de azt kérte cserébe, hogy minden revizionista gondolattól mentesnek kell lennie a konferenciának. Mondani sem kell, az egyik kellemetlen revízió éppen az lenne, ha a magyarok végre bebizonyíthatnák, hogy nem miattuk tört ki a háború, sőt, annak inkább mellék-, mint főszereplői voltak. Tisza István személye és tevékenysége is tisztázásra szorul, hisz manapság éppen Tiszát tartja a „vérnősző konzervativizmus, a maradiság és szűklátókörűség, a háborúpártiság” jelképének a hazai balliberális oldal. Tényleg csak olyanokat nem írnak le róla, hogy megérdemelte, hogy meggyilkolták. Miközben történelmi tények és dokumentumok bizonyítják, hogy valójában Tisza István volt az egyetlen olyan mérvadó európai politikus, aki ellenezte a háborút. Nekünk, magyaroknak különben hat évig, azaz a Trianoni békediktátumig tartott a világégés. Ezt mindenki tudja. S a művelt Nyugatnak valóban más sem hiányzik már, hogy ebben is revíziós nézetek lássanak napvilágot. Mert, ahogy a világháborúnak, úgy Trianonnak is megvan a maga igaz és megdöbbentő története.