Elfogyott már néhány gondolatébresztő sör, a háttérben biliárddákók és golyók csattantak, s még éppen elviselhető hangerővel szóltak a hangszórókból az egynyári slágerek. Barátom éppen egy nehéz szakításon vajúdott. Nagyon szerették egymást a kedvesével, csak éppen a legfontosabb dologról nem kommunikáltak hatékonyan: egymásról. Mint abban a bugyuta vulgárkeresztény amerikai karácsonyi novellában a nyomorgó házaspárról, ahol a nő levágatja és eladja a haját, hogy óraláncot vegyen a férjének – aki meg eközben az óráját adja el egy fésűkészletért az asszonynak.
Egyszóval ott ültünk, a barátom túl volt már némi önvádas önelemzésen, kezében sör, fél szeme pedig a ragacsos asztalra kitett telefonján, nehogy elmulassza, ha a lány mégiscsak keresné. Most éppen azon kesergett, mi mindent tett volna másként, ha előbb felfogja, hogy ekkora a baj. Tudod – mondta –, jó lenne, ha lenne egy radír, amellyel az ember bizonyos sorokat törölhetne abból, amit régen mondott, és beírhatna a helyére valami mást. Például azt, amit valójában gondolt. Egy időradír – mondta, és hosszút-keserűt kortyolt a sörből.
Biztos kelendő lenne – bólogattam, és hallgattunk egy darabig. Gondolatban mindketten végigfutottuk életünk sorait, savanyú ábrázattal aláhúzva a javítandókat arra az esetre, ha mégiscsak létezne egy ilyen radír. Aztán továbbrebbentek a belső sorok súlyától megriadt gondolatok, s – talán az egyéni problémák kicsinyítése céljából – megpihentek a történelem nagy mondatainak monolitjain: félreértett vagy félrefogalmazott levelek, teljesíthetetlen ultimátumok, hadüzenetek, szónoklatok, kiáltványok, s mindaz, ami oda juttatott minket, az emberiséget, ahol vagyunk. Szédítő, mennyi minden múlhat néhány szón.
Barátom fejében is ugyanez járhatott, mert egyszer csak kibökte: keletje biztosan lenne az időradírnak, de mégsem lenne olyan jó ötlet ilyesmit rászabadítani az emberekre. Nem csak azért, mert – egy rossz pillanatukat visszavetítve a múltra – ostobaságokra ragadtatnák magukat, vagy azért, mert onnantól kezdve mindenki ész nélkül radírozna, s a világ tapodtat sem haladna előre. Hanem mert így elveszne a dolgok tétje, ha tudjuk, hogy erőfeszítés nélkül visszacsinálható. Az élet onnantól kezdve nem lenne más, csak egy videojáték, amelyben, ha meghalunk egy pályán, csak be kell tölteni az elmentett játékállást, és folytathatjuk, mintha mi sem történt volna.
A múltat egyébként sem ceruzával írták, hogy radírozható legyen, hanem legalábbis töltőtollal – folytatta. Címkézhetjük, színezhetjük, még át is húzhatjuk némelyik sort, de teljesen eltüntetni nem tudjuk, attól vagyunk azok, akik. Viszont ott van a toll, amely ha képletesen is, de a kezünkben van. Azt írunk vele, amit akarunk, meg – ha hiszel Istenben, sorsban, bármiben – azt, amit írnunk kell majd – mondta. Majd nyomatékosításképpen lehúzta a maradék sört, és kiment telefonálni.
Egyszóval ott ültünk, a barátom túl volt már némi önvádas önelemzésen, kezében sör, fél szeme pedig a ragacsos asztalra kitett telefonján, nehogy elmulassza, ha a lány mégiscsak keresné. Most éppen azon kesergett, mi mindent tett volna másként, ha előbb felfogja, hogy ekkora a baj. Tudod – mondta –, jó lenne, ha lenne egy radír, amellyel az ember bizonyos sorokat törölhetne abból, amit régen mondott, és beírhatna a helyére valami mást. Például azt, amit valójában gondolt. Egy időradír – mondta, és hosszút-keserűt kortyolt a sörből.
Biztos kelendő lenne – bólogattam, és hallgattunk egy darabig. Gondolatban mindketten végigfutottuk életünk sorait, savanyú ábrázattal aláhúzva a javítandókat arra az esetre, ha mégiscsak létezne egy ilyen radír. Aztán továbbrebbentek a belső sorok súlyától megriadt gondolatok, s – talán az egyéni problémák kicsinyítése céljából – megpihentek a történelem nagy mondatainak monolitjain: félreértett vagy félrefogalmazott levelek, teljesíthetetlen ultimátumok, hadüzenetek, szónoklatok, kiáltványok, s mindaz, ami oda juttatott minket, az emberiséget, ahol vagyunk. Szédítő, mennyi minden múlhat néhány szón.
Barátom fejében is ugyanez járhatott, mert egyszer csak kibökte: keletje biztosan lenne az időradírnak, de mégsem lenne olyan jó ötlet ilyesmit rászabadítani az emberekre. Nem csak azért, mert – egy rossz pillanatukat visszavetítve a múltra – ostobaságokra ragadtatnák magukat, vagy azért, mert onnantól kezdve mindenki ész nélkül radírozna, s a világ tapodtat sem haladna előre. Hanem mert így elveszne a dolgok tétje, ha tudjuk, hogy erőfeszítés nélkül visszacsinálható. Az élet onnantól kezdve nem lenne más, csak egy videojáték, amelyben, ha meghalunk egy pályán, csak be kell tölteni az elmentett játékállást, és folytathatjuk, mintha mi sem történt volna.
A múltat egyébként sem ceruzával írták, hogy radírozható legyen, hanem legalábbis töltőtollal – folytatta. Címkézhetjük, színezhetjük, még át is húzhatjuk némelyik sort, de teljesen eltüntetni nem tudjuk, attól vagyunk azok, akik. Viszont ott van a toll, amely ha képletesen is, de a kezünkben van. Azt írunk vele, amit akarunk, meg – ha hiszel Istenben, sorsban, bármiben – azt, amit írnunk kell majd – mondta. Majd nyomatékosításképpen lehúzta a maradék sört, és kiment telefonálni.