Huszonnegyedik óra

Európa jobboldali, néppárti politikusai – a radikálisokat leszámítva – gyávák, és a politikai korrektség terrorja alatt nem merik a saját választóik véleményét képviselni, aminek egyenes következménye lehet, hogy a választók ott fogják hagyni őket – mondta néhány napja Kövér László az Echo Tv Mélymagyar című műsorában. Bizonyított tény, hogy napjainkra a liberálisok felzabálták a szociáldemokráciát, annak vörösben bohóckodó politikusai a munkásosztályt rég lecserélték a különféle kisebbségekre, és végignézték, ahogy hagyományos táboruk átszavaz a populista vagy egyenesen szélsőjobboldali pártokra, a valódi, hiteles és tisztességes baloldalt pedig a perifériára szorítja a véleményterror. A térhódítás azonban nem állt meg a baloldalon, Skandináviában a szivárványszínű kisgömböc már régen bekebelezte a jobbközép pártokat is.

Észak- és Nyugat-Európában a politikai paletta egy tekintélyes része automatikusan liberális, az a belépő a kultúremberek szalonjába. A toleranciaminimum folyamatos emelése, vagy – Kövér László szavaival élve – a politikai korrektség terrorja köszönő viszonyban sincs azzal, hogy a többség a demokratikus választásokon kit támogat. A jobboldal visszatér című, egyelőre svédül megjelent könyvében írja Daniel Friberg: a metapolitikai térhódítás nem szükségszerűen kötődik pártokhoz, sőt, hatékonyabb is, ha nem kötődik egy párthoz, és ha csúcsra járatják, a parlamenti választások puszta formalitássá válnak. Elsősorban a skandináv példából kiindulva mutat rá, hogy a baloldal az intézményrendszerben való hosszú menetelésében magához ragadta az oktatást, a médiát és a kulturális intézményeket, szóval a társadalom azon tartóoszlopait, amelyek az emberek gondolatait és véleményét formálják.

Nem is izgatnánk magunkat ezen itt Kelet-Közép-Európában, azonban a migrációs válság rávilágított a folyamat nagyhatalmi kormányokat rengető súlyára. Angela Merkel szélesre tárta Európa kapuit, a következmények egyelőre beláthatatlanok. A német menekültellátási rendszer összeomlása állandó téma, a táborokban tapasztalt – nem csak a migránsok közti – erőszak egyre gyakoribb, akárcsak az ellenük irányuló szélsőséges akciók, gyújtogatások is. Merkel érzi, hogy ez így nem lesz jó, miniszterei egyre keményebben beszélnek, Thomas de Maiziere belügyminiszter szóról szóra ismételte a hetekkel ezelőtti magyar figyelmeztetéseket arról, hogy a migránsok erőszakosak, fenyegetőznek, nem működnek együtt. Nehéz megmondani, hogy Merkelt szociáldemokrata koalíciós partnere vagy a Németországot az átlagnál is jobban sakkban tartó politikai korrektség indította el azon az úton, amelyről most kétségbeesetten próbál letérni.

Bajor partnere, a CSU szigorú következetességgel, a keresztény meggyőződést a józan ésszel és a tartomány iránti felelősséggel társítva a kezdetektől fogva ellenezte a nagy befogadást. Nem véletlen, hogy Horst Seehofer bajor kormányfő a válság kezdete óta azt mondja, Orbán Viktort és kormányát megérteni és támogatni kell, nem pedig támadni.

A berlini kormány túlélésre törekvő része, valamint Seehofer előbb-utóbb rákényszeríti az akaratát Merkelre, az osztrák néppárti alkancellár, Reinhold Mitterlehner pedig már jelezte: nem akar a szociáldemokrata Faymann kancellárhoz kötözve zuhanni tovább, inkább kinyitja az ejtőernyőt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte borítékolhatóan koalícióra lépnek Felső-Ausztriában a támogatottságát megkétszerező jobboldali Szabadságpárttal, és hasonló együttműködés jöhet országos szinten is. (Bécsben a helyzet a szabadságpárti Heinz-Christian Strache esetleges győzelmével sem lesz ilyen egyszerű, hiszen az évtizedek alatt a szociáldemokraták polipként hálózták be a fővárost).

Orbán Viktor nem szorul koalícióra senkivel, és időben közölte, Magyarországon nemcsak a nyugat-európai multikulti kísérletet nem akarja megismételni, de az ottani néppártok meggyengülését sem. A magyar kormányfő nemcsak a migrációs válságot kezelő gyakorlati intézkedéseiben, de ideológiai szinten is meghatározhatja az európai jobboldal új irányát. Időben szerez új barátokat, és időben figyelmezteti a régieket mellébeszélés nélkül, barátok között ugyanis úgy kell. Faymann kancellár megkérhette Orbánt, hogy ne találkozzon Strachéval – pedig a Burgenlandban kormányon lévő párt vezetőjével találkozni elég evidens magyar érdek –, de csak magából csinált bohócot, nemsokára már úgysem lesz beleszólása.

A politikai korrektség nemcsak a szavainkat veszi el, hanem a problémák felismerésének képességét is. Budapesten, szerencsére, tisztább a kép.