Vélemény és vita
Hurrá, nyaralunk!
A nyárra, az év „legszebb időszakára”, a feltöltődés és pihenés idejére jó előre és különleges körültekintéssel készülnek a családok.
Először is azt vizsgálják, hogy meddig ér a takarójuk, a család költségvetéséből jut-e egyáltalán nyaralásra, és ha igen, úgy hová és mennyi időre utazzanak. A bőség éveiben a magyarok is többen és többet utaznak külföldre, de a recesszió idején inkább a hazai tájakat részesítik előnyben. Nem panaszkodhatunk, ma már minden pénztárca számára van kínálat.
Korábban a nyaralás (is) a felső- és a középosztály „luxusa” volt. A gazdagok nyáron Svájcban és a hegyi gyógyfürdőkben, esetleg az Adriai-tenger-melléken üdültek, a középosztály pedig a hazai tavakat és hegyeket részesítette előnyben. Az 1930-as években számos turistaház és szálloda épült a növekvő igények kiszolgálására. Az akkori kormányzatok kifejezetten szorgalmazták, hogy az 1938 után visszatért területekre is minél többen kiránduljanak, így biztosítva, hogy a felnövekvő nemzedékek számára se legyen idegen táj a Kárpátok bérce vagy a Palicsi-tó.
A magyarok nyaralási szokásaiban is az 1945 után ránk erőltetett kommunista diktatúra hozott érdemi változást. Akkor is, mint a balliberális kormányok megszorítócsomagjai idején, a középosztályt züllesztették le, így csökkentve gyorsan és látványosan a társadalmi különbségeket. A rendszerváltozás egyik nagy adóssága, hogy a tisztességes munkából széles tömegek (még) sem „lent”, sem „fent” nem tudnak európai módon megélni, többek között kiadósan nyaralni menni. A kommunizmus idején a nyaralást is központosították, és az egyetlen szakszervezetre bízták annak lebonyolítását. Ekkor tudtak széles néprétegek bekapcsolódni a tömegturizmusba, ami látszólag valóban demokratizálta a nyaralást. Persze a SZOT-üdülők világa is hűen tükrözte a rendszer minden hibáját és előnyét. A többi keleti országhoz képest nálunk a nyaralás is „vidámabb” volt, a hideg sör és a fagylalt sosem fogyott el. Az 1960-as évektől általában a Balaton vagy a szocialista országok tengerpartjai jelentették az álmok „netovábbját”, nyugatra csak kevesen jutottak el. Ugyanakkor az igényekhez képest kevés volt a hely, és a szolgáltatások színvonala is sok kívánnivalót hagyott.
A rendszerváltozás ebben is felemás fordulatot hozott. Mivel a fizetéseinket nem bruttósították fel, a továbbra is méltatlanul szerény bérekből kellene - sok más mellett - a nyaralás költségeit is kigazdálkodni. Nyugaton ezt a 13. havi, úgynevezett „nyaralási” pénzből fizetik, amit a 14. havi, úgynevezett „karácsonyi” pénz követ az év végén. Az elnevezés tudatos, hiszen mivel nincs 13. hónap, ezért a 13. havi fizetést - mint azt a Bajnai-kormány idején megtapasztaltuk - el lehet venni. Melyik politikus merné azonban a dolgozók „nyaralási” vagy „karácsonyi” pénzét elvenni a Lajtán túl?
A nyugati országokban persze nem jótékonyságból adnak ilyen juttatásokat. A hidegháború idején ilyen, és ehhez hasonló jóléti intézkedésekkel fogadtatták el a demokráciát és vették el a kedvet a fasiszta vagy kommunista diktatúráktól, amelyek nem tudtak ilyen életkörülményeket biztosítani.
A bőkezűségnek persze más okai is voltak, hiszen ezt a pénzt az emberek jellemzően az adott ország idegenforgalmi cégeinél költik el, növelve a belföldi keresletet. A haszon így országon belül marad, akár a karácsonyi vásárlási láz esetében is.
Itthon még nem alakultak ki hasonlóan átgondolt rendszerek, ezért más megoldásokra kell hagyatkoznunk. Akkor mégis hogyan tudna több - főként szegény - honfitársunk nyaralni menni? Az elmúlt huszonöt év kormányai különböző módon próbáltak meg ezen segíteni, miközben két fő megoldás körvonalazódik: az egyik szerint növelni kell a fizetéseket, s az emberek így maguk döntenek majd, hogy a többletjövedelmüket mire és hol költik. A másik üdülési utalványokkal oldaná meg a kérdést, amelyeket országon belül lehet felhasználni.
A polgári kormány 2010 után itt is több változtatást vezetett be. Az egykulcsos szja több pénzt hagy a dolgozóknál, így valamivel könnyebb lett az élet. Megmaradtak a munkáltatók által nyújtott cafetéria-juttatások is, amelyek az elektronikus SZÉP kártya által immáron nyomon követhetően használhatók fel.
A legnagyobb változást az Erzsébet-utalványok bevezetése hozta. Az utalványok forgalmazásából keletkező hasznot ugyanis a nyugdíjasok, szegények és külhoni magyarok nyaralására fordítják, így biztosítva számukra is a pihenést és nyaralást. Így a teherviselő rétegek akár duplán is jól járhatnak, hiszen aki tud élni az szja-kedvezményekkel, és munkáltatójától még cafetéria-juttatást is kap, évente akár többször is tud nyaralni menni.
Kár lenne ezeket a célzott támogatásokat megszüntetni, hiszen ezeket az országon belül, és jellemzően a kis- és közepes cégeknél, szállodákban és éttermekben lehet felhasználni. A belföldi turizmus adja az idegenforgalomban azt a „sűrű fillért”, amelyre a cégek túléléséhez szükség van. Ehhez járul a hozzánk látogató külföldiek által elköltött „ritka forint”, amely jól kiegészíti a belföldi keresletet.