Hulladékgyűjtő

Tokióban ugyanis – a hírek szerint – népszerűségnek örvend az az exkluzív lebuj, ahol új szolgáltatásként a búfelejtőnek szánt szaké mellé a megbántódott jóembernek egomasszázst is kínálnak. A bárszékre lehuppanó vendéget önbizalom-erősítő bókokkal halmozzák el, önfényező hencegésre biztatják, hogy aztán a nagyrabecsülés jeleként elismerő hátba veregetésekkel jutalmazzák. A megelégedett vendég, ha ivott, ha nem, kijózanodva, helyreállt önértékeléssel, emelt fővel távozhat.

A japánénál megengedőbb hazai kultúránkban valamilyen fiaskó elszenvedéséért ritkán bünteti magát valaki harakirivel, baj azonban, hogy az önvád oldására vigasznak szánt dicséretet mifelénk igen szűkmarkúan osztogatják. Ennek ezernyi oka között szerepel a tekintélyelvű, számonkérő poroszos iskolarendszer. És a szocializmus évtizedeiben belénk táplált kisebbrendűségi érzés, amelynek alaptalan sugallatára az ember mások sikerét a maga kudarcaként hajlamos megélni. Holott egyetlen apró elismerő gesztus vagy akár egy biztató mosoly gyakran az egész napot bearanyozhatja, az elégedettség érzése pedig pozitív energiahullámként terjedhet tovább.

Valahol a Parlament közelében majdan megnyíló, a tokióihoz hasonló magyar dicsérgető csehóban alighanem törzsvendégként időznének az ellenzéki pártok jeles képviselői és az őket támogató, az európai értékek mellett a tamtamot verő haladó gondolkodók. Akik már hosszú ideje szomjúhoznak egy kis valódi sikerélményre, parányi elismerésre.

Az efféle örömökhöz korábban már hozzászoktak, sokáig bőven volt részük benne. Sikerként élhették meg, hogy a rendszerváltás idején a politikai hatalmat gazdasági hatalommá átmentve lenyúlták a pártvagyont, a gyárak, intézmények százait, majd az összeharácsolt pénzen vásárolt nagy mellénnyel visszatértek a politika élvonalába. Ellentmondást nem tűrve osztották az észt, egymást körbedicsérgetve, felmagasztalva, a morális és az intellektuális fölényük tudatában fikázták a sok vidéki tahót, akik az égboltra általuk felrajzolt nagy összefüggéseket még csak nem is ugatták.

A szellemi fölény mítoszát máig igyekeznek életben tartani. Azonban a magas ló, amelyen ültek, kiszaladt alóluk. Az ő idejük végképp lejárt, nekik már a jövő sem a régi. De mégis, immáron ló nélkül, a valóságtól elrugaszkodva eszelősen vágtatnak tovább. Ezért esnek pofára lépten-nyomon. Így fordulhatott elő például, hogy kéretlenül annál az esztergomi Suzuki-gyárnál tiltakoztak a megemelt túlóra ellen, ahol a munkások nem is tudnak ilyen létezéséről. Közgazdászaik versenyt fanyalognak a GDP ötszázalékos növekedésén, a családoknak szánt plusz juttatásokon. Az ország vezetése ellen érzett tehetetlen dühük csillapítására jót tenne némi dicséretes önmérséklet.

Tényleg dicséret illetné meg például Bangóné Borbély Ildikót, ha helyesírási hibákkal tarkított szórófestékes rongálás helyett társaival a TeSzedd!, tiszta Magyarországért mozgalomhoz csatlakozva hozzálátna a szelektív hulladékgyűjtéshez. A tavaszi napfényben Hadházy Ákos és Szél Bernadett is megcsillanthatná képességeit, bizonyítva, hogy hasznos tevékenységre is van bennük spiritusz. Parlamenti képviselői igazolványukat magasba emelve gyűjtenék a szemetet egy-egy nagy, fekete, műanyag zsákba.

Nagyon erős kép lenne, amint az akció végén, önkritikát gyakorolva, demonstratívan maguk is beleugranának a zsákba.