Vélemény és vita
Houellebecq beavatkozik
A gazdaság kényszeres futamai Franciaországot a közepesen fejlett, majd a szegény országok táborába taszítják, s az ehhez asszisztáló politikus a köznépben megvetést vált ki
Beavatkozik, latinosabban: interveniál. Houellebecq Intervenciók címen 1988-ban franciául kiadott esszégyűjteményét több helyütt, így Németországban – lévén tartalma időszerű – újra kiadják. (Nálunk egy halott író, Csurka István borúlátó írásai interveniálnak hétről hétre ügyes válogatásban.) Fura időket élünk, hiszen jobboldalinak tekintett és schopenhauerien pesszimista íróként Michel Houellebecq bestsellerranglistákat vezet – ott van mindjárt a Behódolás, amely az általa legbutábbnak tartott vallás, az iszlám franciaországi győzelméről szól. S nem átallja a humanista baloldal iskolai tankönyvekbe bekerült költő ikonját, Jacques Prévert-t seggfejnek nevezni.
A háború utáni intellektuel generáció és az egzisztencialisták optimizmusáról ugyancsak lesújtó az ítélete: „Sok optimizmus, jövőbe vetett hit és egy kis idiotizmus. Mi vitathatatlanul intelligensebbek vagyunk”. Mintha Milan Kundera hősét hallanánk a cseh szocializmus mélyeiből 1967-ből: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Hősének jutalma büntetőalakulat, bánya.
Houellebecq viszont a Charlie Hebdo címlapján jelenik meg a szerkesztőségben lezajlott vérengzés napján, varázslójelmezben.
Nihilisták klasszikusának mondott írónk jó húsz éve az akkor még kommunista L’Humanitének adott interjúban kifejtette, hogy „1992 szeptemberében, amikor Maastrichtot elfogadtuk, nagy hibát követtünk el. Eluralkodott bennünk az az érzés, hogy politikusainknak valójában nincs hatalmuk, a történéseket nem tudják befolyásolni, s tehetetlenségük a jövőben növekedni is fog.” (Maastricht az új bürokrácia győzelme volt a nemzeti parlamentek felett. Mint az abszolutizmusé a 18. században a rendiség felett.)
A gazdaság kényszeres futamai lassan Franciaországot a közepesen fejlett, majd a szegény országok táborába taszítják, s az ehhez asszisztáló politikus a köznépben megvetést vált ki, mondja, a mi Michelünk. Aztán hozzáteszi, a politikusok érzik ezt, sőt, ők maguk is elkezdik megvetni önmagukat: tömeg és politikusok egy szentségtelen színjáték részesei lesznek. Elég nehéz e folyamat teljes tudatában lenni, s képtelenség a művészettől várni, hogy erről legalább egy félig-meddig pontos képet adjon a nagyközönségnek. Mégis mit várhatunk az írótól? „Ami engem illet – mondja –, úgy látom, egy út van: az ellentmondásokat, amelyek gyötörnek, kompromisszumok nélkül ki kell mondanom, mivel ezek minden valószínűséggel koromat reprezentálják.”
Robespierre megosztó személyisége a francia történelemnek. Houellebecq szerint ihletett pillanataiban a diktátor a Testvériség jelszavához azért ragaszkodott olyan vallásos merevséggel, mert jól sejtette, hogy Szabadság és Egyenlőség a gyakorlatban kizárják egymást. S mivel hitt az Erényben, a Legfőbb Lény kultuszával épp azt a gondolatot akarta érvényre juttatni, hogy kultúra vallás nélkül nem tartható fenn. (Azaz nem akart burzsoá lenni, mint a többiek.)
A liberalizmus meghirdette, hogy ésszerű keretek közt az egyéni önzések kiegyenlítődnek s a közjót szolgálják, a marxizmus pedig a gazdasági alapok megváltoztatásával vélte ugyanezt elérni egy-két generáció feláldozásával: Robespierre erénye elveszett. (Sztálin a kollektivizálással és emberirtással vélte kihúzni az értéktörvény, a piac méregfogát.) A társadalmat nagyon egyszerű ösztönök mozgatják: elemi vonzerővel csak a pénz és a nemiség rendelkezik – mondja ki írónk igen nyomatékosan ezt az egyszerű és hétköznapi szentenciát. (S a liberalizmus, miután a gazdaság játékterét kiterjesztette a szexre, a pornóval csúf, pedofil és kéjgyilkos hajlamokat ébreszt.)
Csúcs című regényében Houellebecq szereplői mint a gőzfürdőben merülnek el a thaiföldi szexben (írónknak ez és az iszlám többnejűsége vitathatatlanul tetszik), s a mohamedánokra tett néhány megjegyzése miatt rasszizmus vádjával bíróság elé citálják. Felmentik. Nem az arab világgal van igazán baja, hanem a liberális szemlélet egyéniségkultuszával: az európai individualizmus szerinte tömeggyilkossághoz vezet és balszerencsét hoz.
Hamis világkép a miénk jó ötszáz éve – mondja –, s ideje lenne az okság kínzó láncolatából kilépni: tanuljunk kvantummechanikát és költészetet! (A Mennyei Birodalom kormányzásához a hivatalnokvizsgákon versírás is szükségeltetett.)
Ünnep című esszéjében van egy részlet, amelynek lélektani adaléka mintha hozzánk szólna, választási küzdelmeink meddő heteiben. Az alcím: „Együtt, hogy harcoljunk (diáktüntetések, környezetvédők találkája, külvárosi talkshow-k).” Az eszme – gúnyolódik – a priori zseniális: a közös ügy boldogító kötőanyagát egy csoporteffektus váltja ki, sőt, kollektív részegséghez vezet. A tömeglélektan változatlan törvényeként a butább és agresszívabb résztvevők eluralják a terepet.
Nagy hangerővel dühöngők közé kerülünk, egy veszélyes banda tagjaivá válunk. Mint egy éjjeli bárban, választás elé kerülünk: elindulni, mielőtt kitör a verekedés, vagy elhúzódni egy védettebb helyre, a nárcisztikus páncél könnyen megsérülhet rajtunk. Mint kedvenc íróján, az 1937-ben elhunyt Lovecrafton, aki egy ideig New York szegénynegyedeiben élvén a négerek és a bevándorlók láttán „rasszneurózist” kapott, s arról fantáziált, hogy az „érzékeny emberi lényeket” a „hájas csimpánzok” legyőzik.
A háború utáni intellektuel generáció és az egzisztencialisták optimizmusáról ugyancsak lesújtó az ítélete: „Sok optimizmus, jövőbe vetett hit és egy kis idiotizmus. Mi vitathatatlanul intelligensebbek vagyunk”. Mintha Milan Kundera hősét hallanánk a cseh szocializmus mélyeiből 1967-ből: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!” Hősének jutalma büntetőalakulat, bánya.
Houellebecq viszont a Charlie Hebdo címlapján jelenik meg a szerkesztőségben lezajlott vérengzés napján, varázslójelmezben.
Nihilisták klasszikusának mondott írónk jó húsz éve az akkor még kommunista L’Humanitének adott interjúban kifejtette, hogy „1992 szeptemberében, amikor Maastrichtot elfogadtuk, nagy hibát követtünk el. Eluralkodott bennünk az az érzés, hogy politikusainknak valójában nincs hatalmuk, a történéseket nem tudják befolyásolni, s tehetetlenségük a jövőben növekedni is fog.” (Maastricht az új bürokrácia győzelme volt a nemzeti parlamentek felett. Mint az abszolutizmusé a 18. században a rendiség felett.)
A gazdaság kényszeres futamai lassan Franciaországot a közepesen fejlett, majd a szegény országok táborába taszítják, s az ehhez asszisztáló politikus a köznépben megvetést vált ki, mondja, a mi Michelünk. Aztán hozzáteszi, a politikusok érzik ezt, sőt, ők maguk is elkezdik megvetni önmagukat: tömeg és politikusok egy szentségtelen színjáték részesei lesznek. Elég nehéz e folyamat teljes tudatában lenni, s képtelenség a művészettől várni, hogy erről legalább egy félig-meddig pontos képet adjon a nagyközönségnek. Mégis mit várhatunk az írótól? „Ami engem illet – mondja –, úgy látom, egy út van: az ellentmondásokat, amelyek gyötörnek, kompromisszumok nélkül ki kell mondanom, mivel ezek minden valószínűséggel koromat reprezentálják.”
Robespierre megosztó személyisége a francia történelemnek. Houellebecq szerint ihletett pillanataiban a diktátor a Testvériség jelszavához azért ragaszkodott olyan vallásos merevséggel, mert jól sejtette, hogy Szabadság és Egyenlőség a gyakorlatban kizárják egymást. S mivel hitt az Erényben, a Legfőbb Lény kultuszával épp azt a gondolatot akarta érvényre juttatni, hogy kultúra vallás nélkül nem tartható fenn. (Azaz nem akart burzsoá lenni, mint a többiek.)
A liberalizmus meghirdette, hogy ésszerű keretek közt az egyéni önzések kiegyenlítődnek s a közjót szolgálják, a marxizmus pedig a gazdasági alapok megváltoztatásával vélte ugyanezt elérni egy-két generáció feláldozásával: Robespierre erénye elveszett. (Sztálin a kollektivizálással és emberirtással vélte kihúzni az értéktörvény, a piac méregfogát.) A társadalmat nagyon egyszerű ösztönök mozgatják: elemi vonzerővel csak a pénz és a nemiség rendelkezik – mondja ki írónk igen nyomatékosan ezt az egyszerű és hétköznapi szentenciát. (S a liberalizmus, miután a gazdaság játékterét kiterjesztette a szexre, a pornóval csúf, pedofil és kéjgyilkos hajlamokat ébreszt.)
Csúcs című regényében Houellebecq szereplői mint a gőzfürdőben merülnek el a thaiföldi szexben (írónknak ez és az iszlám többnejűsége vitathatatlanul tetszik), s a mohamedánokra tett néhány megjegyzése miatt rasszizmus vádjával bíróság elé citálják. Felmentik. Nem az arab világgal van igazán baja, hanem a liberális szemlélet egyéniségkultuszával: az európai individualizmus szerinte tömeggyilkossághoz vezet és balszerencsét hoz.
Hamis világkép a miénk jó ötszáz éve – mondja –, s ideje lenne az okság kínzó láncolatából kilépni: tanuljunk kvantummechanikát és költészetet! (A Mennyei Birodalom kormányzásához a hivatalnokvizsgákon versírás is szükségeltetett.)
Ünnep című esszéjében van egy részlet, amelynek lélektani adaléka mintha hozzánk szólna, választási küzdelmeink meddő heteiben. Az alcím: „Együtt, hogy harcoljunk (diáktüntetések, környezetvédők találkája, külvárosi talkshow-k).” Az eszme – gúnyolódik – a priori zseniális: a közös ügy boldogító kötőanyagát egy csoporteffektus váltja ki, sőt, kollektív részegséghez vezet. A tömeglélektan változatlan törvényeként a butább és agresszívabb résztvevők eluralják a terepet.
Nagy hangerővel dühöngők közé kerülünk, egy veszélyes banda tagjaivá válunk. Mint egy éjjeli bárban, választás elé kerülünk: elindulni, mielőtt kitör a verekedés, vagy elhúzódni egy védettebb helyre, a nárcisztikus páncél könnyen megsérülhet rajtunk. Mint kedvenc íróján, az 1937-ben elhunyt Lovecrafton, aki egy ideig New York szegénynegyedeiben élvén a négerek és a bevándorlók láttán „rasszneurózist” kapott, s arról fantáziált, hogy az „érzékeny emberi lényeket” a „hájas csimpánzok” legyőzik.