Honvéd áll

De akkorra már tudtuk, hogy ki a magyar, melyik a magyar település, csak úgy ránézésre és talán érzésre is. És akkor egy autóspihenőben egyikünk felment egy dombocskára, a másik meg lefényképezte, és csak ennyit írt alá, mikor egy nem olyan nyilvános fórumon megosztotta: Honvéd áll. Ennyit és nem többet, és ennyi pont elég is volt. Egy másik, vaktában elkattintott kocka alá pedig egyik barátunk azt írta, hogy ő ismeri ezt a tájat, ez ő komájának a faluja, a földje, a hegyoldala. Véletlenek tehát nincsenek, mert az a fénykép is azért készült, mert gyönyörű volt a táj, és mert tudat alatt mi is tudtunk arról a komáról, és valahol a miénk volt a hegyoldal is.

Az utazás és így az eset is sok évvel ezelőtt történt, de most megint előfurakodott a szép emlékek tárházából, és bár tapadhatott volna hozzá keserűség is, most mégis az öröm szegődött mellé. És most már el sem ereszti egyik a másiknak a kezét, sőt most már a hétvégi romániai választás magyar vonatkozású eredménye is odaáll melléjük. Ez ugyanis azt bizonyította be, hogy nem csak a dögöljön meg a szomszéd tehene felfogás működhet a határon túl, és hogy a csavaros góbé észjárást is ki lehet egyenesíteni. És ennek parlamentet érő eredménye van, és négyszázötvenezer szavazata, és mindegyik mögött a felismerés, hogy nem baj, ha a szomszéd fűje zöldebb, az enyém is ugyanolyan lesz, pláne, hogy mindegyikünknek van tehene.