Honecker óvodásai

A szociáldemokraták mondhatni kiléptek a „munkásosztályból”, s a balliberális, ingerlékeny középrétegek pártjává váltak. Schulz szónoklata, hogy „kancellár leszek”, a kínai majom-eposz hősének kijelentéseire emlékeztet. De mintha Schulz nem rendelkezne elegendő majommágiával, hogy utat törjön a kancellári székig, amelyet kissé avíttas szag leng körül. S az ember elgondolkodik körülnézvén a mai Bundestagban, valóban olyan törvényszerű volt a két német állam újraegyesítése, mint azt a tankönyvek okítják? Hogy gondolkodnak erről ma a nagyok?

Sokszor halljuk, hogy az újraegyesítés túl gyorsan ment végbe, és sok mindent elsöpört, ami még hasznos lehetett volna. Több idő kellett volna, s nem volt megfelelő szellemi homlokzat. S mennek a hamis okoskodások: az NDK formálisan nem is pártállam volt, hanem öt párt koalícióján alapuló sajátos szocialista állam, a nyugati, szabad tartományoknak pedig túl sokba került az egység kivásárlása az oroszoktól. Gazdasági szempontból ez igaz lehet, politikaiból nem. Mégis – főként a zöldek –, néha azt is mondják, hogy a német egység álmát jobb lett volna végleg a történelem szemétdombjára vetni. (Marxi fordulattal, nem?) Kínában, a Mennyei Béke terén lövettek, az angolok mereven ellenálltak, s bár Közép-Európa és főképp Lipcse forrongott, a békés forradalomhoz és a fal leomlásához a történelem csak résnyire s rövid pillanatokra nyitotta meg az ajtót. (Gondoljunk csak a Sevarnadze szovjet külügyminiszter lemondása vagy Gorbacsov bukása után kialakult szovjet válságra.)

Helmut Kohl, aki felismerte a pillanatot, a hallgatólagos megegyezést ellenség és barát között, tágra nyitotta az ajtót. Nem volt könnyű a belső ellenzékkel és a pártállami NDK-s hivatalnokréteggel szemben sem a nyitás. Erről a pillanatról jegyezte meg Helmut Schmidt, a szociáldemokraták Kohlt megelőző, nagy tekintélyű kancellárja: „Ha nekünk, németeknek nem sikerül az egyesülés belső kilátásainak megteremtése, akkor elvisz minket az ördög”. Nem kell törvény, omoljon a fal! – skandálták a keletnémet tüntetők, s a történelem lábjegyzetben őrzi egy derék kabarettista, Peter Ensikat mondását, miszerint „A keletnémetek az egyetlen olyan németek, akik megharcoltak a szabadságukért”.

A mai német politika viszont – félretéve, hogy a legfőbb szuverén a nép – úgy véli, legjobb huzavonával kezelni a kényes kérdéseket, míg maguktól fel nem robbannak. Sorolhatnánk ezeket: ilyen a migráció, s nyomán a „Merkel-Land” létrejötte, a németek mérhető elbutulása – a szociáldemokrata Sarrazin rémképe –, vagy hogy etnikailag és vallásilag milyen összetételű lesz az ország egy negyedszázad múltán. A választási küzdelmek tehát taktikai jellegűek, s ezért a bevett pártok mindent megtesznek azért, hogy az új szellemet és változtatást hirdető és tíz százalékon álló alternatívokat (AfD) ellehetetlenítsék. Felálltak a hivatásos antifák, akik mindenütt és mindenkiben nácit látnak. Letépik az AfD választási plakátjait és provokálnak. A vörös Weddingben horogkereszteket fedeznek fel és rasszista felírásokat, amelyeket Sarah Wagenknecht képviselő asszony performance keretében rögtön a nagyközönség és Brüsszel elé tár. (A migránsellenesség a nácik nyelve – mondják.) Ami viszont a legfurcsább: az alternatívok a volt NDK tartományaiban a legerősebbek. Azok a németek, akik a tréfacsináló szerint legalább megküzdöttek a szabadságukért. Ám a szélsőbalosokat, az antifákat sem meggyőzni, sem átgyúrni nem lehet: nácik ők, akiket nem nevelt meg Honecker óvodája.