Homo homini…

Budapest, Madách Imre tér, Károly körút sarok. Forgalmas hétköznap délután. Egy fehér, fiatal, csinos nő rosszul lesz. Nekidől egy oszlopnak. Többen látják, hogy mi a helyzet, de senki nem megy oda, hogy megkérdezze, mi a baja, hogy felajánlja a segítségét, hanem továbbsétálnak. Fiatal pár jön, a lány segítene, a fiú rászól: ugyan, hagyd, részeg. Hét perc telik így el, összesen nyolcvankét ember megy el a rosszul lévő lány mellett. Közben egy külföldi házaspár azért tétován megáll. Még négyen odafordulnak hozzájuk, „megszavazzák”, hogy a nő biztosan részeg, esetleg drogos, aztán mennek tovább a dolgukra. Végül egy idős asszony odamegy hozzá, hogy segítsen. Egyből ott terem egy civil aktivista és megnyugtatja a kedélyeket: a lánynak nincs baja, ez egy szimulációs gyakorlat volt, azt figyelték, hogyan reagálnak az emberek bajbajutott társuk láttán. Megkérdezi az idős asszonyt: „Mondja, asszonyom, miért állt meg?” „Hát mert azt hittem, baj van” – feleli, és hozzáteszi: ő ilyen megállós típus… A több internetes felületen nemrég közzétett emberkísérlet a Hősök Tere Alapítvány képzésének része. A Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus által kezdeményezett program résztvevői-nek célja, hogy eltűnjön az emberekből a közöny, hogy a hétköznapi emberek hétköznapi hősökké váljanak.

Egy másik fiatal, csinos lány egyedül utazik Budapesten a 7-es buszon. Fényes nappal a buszon rengeteg ember áll, ül, bámul vagy nyomogatja a kütyüjét. Egy fiatal férfi ül a lány mellé, nekidörgölőzik, megfogja a combját, az rákiált, hogy álljon le, ne nyúljon hozzá, ekkor a pasi simogatni kezdi és nem engedi ki a lányt a belső ülésről. A megrémült lány segítségért kiált, de senki nem mozdul, senki nem kel a védelmére. És nem terem ott egy civil szervezet munkatársa, ez nem egy szimulációs gyakorlat… Néhány nappal korábban, vasárnap délelőtt a 7-es busz Keleti pályaudvari megállójában leszáll egy idős, szemüveges asszony, szembejön vele egy magas, kigyúrt, harminc körüli férfi, odalép hozzá, hirtelen ököllel az arcába vág, szabályosan kiüti. Az asszony összeesik, a férfi elsétál a megállóba. A járókelők tétován bámulnak, senki nem meri feltartóztatni a férfit. Egy arra bicikliző lány a mobiljával felvételt készít a támadóról, aki fenyegetően megindul feléje, de végül felszáll a következő buszra. Ez sem szimulációs gyakorlat, az idős hölgyet valóban kiütötte a támadó, aki állítólag egy új, nagyvárosi agresszív „játék” szereplője. Ennek az a lényege, hogy a „játékosok” közterületen minden ok és előzmény nélkül minél több embert leüssenek, és az a menőbb, akinek több sikerül úgy, hogy nem kapják el. Igaz, ez esetben a mobilfelvételnek köszönhetően a rendőrök két nap múlva a lakásán elfogták a férfit, előállították, súlyos testi sértés miatt nyomoznak ellene, de szabadlábra helyezték.

Néhány nap leforgása alatt történt a három eset fővárosunk forgalmas közterein, illetve az egyik közösségi közlekedési eszközén. Ha nincs a megtámadott egyetemista lány keserű blogja, illetve a biciklis lány nem fotózza le a vandál támadót, és nem tálalja a botrányos eseteket a szenzációéhes bulvármédia, akkor csak az a néhány tucat néma-béna, közönyös szemtanú tudna róluk, aki ott és akkor látta, amit látott, de már nyilván el is felejtette. Kivételes vagy hétköznapi esetek? Félő, hogy inkább az utóbbi tükrözi a valóságot. De az igazi botrány nem a fiatal lányt a buszon molesztáló vagy az idős asszonyt az utcán leütő két férfi magatartása. Elvégre az ember – mint Márai írja – „két lábon tántorgó, emlős fenevad”. Az ember természetének és történelmének elválaszthatatlan része az erőszak, gondoljunk csak az első emberpár két édesgyermekére, Káin testvérgyilkosságára, és mindarra, ami azután következett: az egyének és közösségek ellen irányuló gyilkosságokra, a háborúkra, népirtásokra. Ezek ismeretében sokan idézték már a kétezer-kétszáz éve élt római komédiaszerző, Plautus szállóigévé vált mondását: homo homini lupus – azaz ember embernek farkasa.

Nem azon kell csodálkoznunk, hogy vannak hétköznapi gazemberek, akik megtámadják a gyengébbeket, hanem azon, hogy hiányoznak a hétköznapi hősök, akik a bajbajutottak segítségére sietnek, készek és képesek megvédeni – egyedül is, de még jobb, ha összefogva – a gyengébbet. A szicíliai származású amerikai pszichológus azért hozta létre a Hősök Tere kezdeményezést, mert hisz abban, hogy megfelelő neveléssel, gyakorlati tréninggel kimozdíthatók az emberek a közönyből, pesszimizmusból és passzivitásból. Kísérleteivel azt üzeni, hogy „hősnek lenni egyszerű”, csak lépjünk ki a rossz minták követéséből. Kis dolgokkal kell kezdeni, például ha egy ismeretlenre rámosolygunk, odafigyelünk, meghallgatjuk, ha emberszámba vesszük. Ezek az apró cselekedetek tudatosabbá és bátrabbá tehetnek, így nagyobb eséllyel léphetünk közbe, ha éles helyzetben kell segítenünk, kockázatot is vállalva. Ha Zimbardo és munkatársai álma megvalósul, akkor fokozatosan egyre többen leszünk, akik szerint az ember embernek nem a farkasa, hanem felebarátja, ezért egymás iránt felelősséggel tartozunk. Nemcsak együttérzéssel és szép szavakkal, de segítő kézzel is. Bárhol, akár a 7-es buszon is.