Hol a felelősség?

Együtt érzek gyászoló hozzátartozóival, amennyiben vannak hozzátartozói. Sajnálom a zavart elméjű férfit, aki évek óta kallódik a világban, úgy süllyed egyre lejjebb, hogy alig van lehetőség beterelni őt a segítőhálózatba. Együtt érzek a kórházi személyzettel, akik a tragédiát megelőző napokban a beteg férfit ellátták, és akik rendőri nyomozás célkeresztjébe kerültek ezekben a napokban. A konkrét esetről annyit tudok csak, amennyi a médiában nyilvánosságra került, így okosnak lenni, ítéletet mondani nincs jogom, s nem is áll szándékomban. Néhány gondolatot azonban fontosnak érzek megosztani mindazokkal, akik az áldozatok valamelyikével, esetleg mindannyiukkal közösséget éreznek, helyzetüket meg akarják érteni.

Évtizedeket töltöttem pszichiátriai betegek gyógyításával, legjobb tudásom szerint próbáltam egyensúlyozni a magam és a szakmában dolgozók tudása, embersége, erőfeszítései, a szakma mostoha helyzete, a szűkös személyi és tárgyi feltételek, az ellentmondások és szervezetlenség között. A pszichiátriai betegséggel élő ember sajátos, kiszolgáltatott helyzetben van már azelőtt is, hogy betegségét diagnosztizálták volna. Szembesül azzal, hogy nehezen tud beilleszkedni környezetébe, viselkedése, gondolkodása, egyes reakciói különböznek az általában elfogadottól. Rádöbben, hogy az önmagáról és a világról benne korábban kialakult kép megváltozott, s ezt az új helyzetet nehezen tudja kezelni. Magára marad. Bezárkózik a saját világába, és megindul küzdelme a betegség tüneteivel. Ezek félelemmel, elemi erejű szorongással töltik el, ami az állapotát tovább rontja. Végül valamilyen módon végre szaksegítséghez jut. Sokszor ez sem oldja meg a problémáit, hiszen kórházba kényszerítik, súlyos mellékhatásokat okozó gyógyszereket kap, miközben meg van győződve arról, hogy a világ összeesküdött ellene, hiszen ő nem beteg, így nem szorul orvosi kezelésre – a súlyos pszichiátriai kórképek jellegzetessége a betegségbelátás hiánya, a kezelés elutasítása. Ezután a munkahelye már nem fogadja vissza. Hazai gyakorlat, hogy a pszichiátriai betegek jelentős részét automatikusan leszázalékolják. Ezzel bezárul a kör, kirekesztettnek, haszontalannak érzi magát, alig tud másra gondolni, mint betegsége gyötrő tüneteire. Egzisztenciálisan padlóra kerül, ha nincs segítő hozzátartozója, nyomorúságban éli az életét.

A pszichiátriai beteget ellátó egészségügyi rendszer rendkívül ellentmondásos. A páciensek kezelése, gondozása, ápolása speciális szakértelmet igényel. A magas szintű ellátást garantáló szakmai protokoll betartása önmagában nem biztos, hogy minden páciens esetében sikert eredményez, hiszen a pszichés zavarok hátterében rendkívül összetett okok állnak. Ráadásul a legtöbb hazai pszichiátriai osztály tárgyi és személyi feltételek elégtelenségével küzd. A betegek jogaira hivatkozva a személyzet eszköztelen az agresszívvé vált vagy öngyilkosságra elszánt, a kórházat azonnal elhagyni szándékozó, veszélyeztető állapotú pácienssel szemben. Súlyos helyzet alakulhat ki olyankor, amikor az egyébként kiváló és gyorsan ható gyógyszerek beadása komoly nehézségekbe ütközik. Hiszen a beteg megközelíthetetlen, nem érzi betegnek magát, és nem engedi a „ mérget” beadni. Elkülönítésére pedig nem áll rendelkezésre üres kórterem.

Agyrémnek tartom a kórházi osztály finanszírozási rendszerét, amely kórképenként meghatározza a támogatható ápolási napok számát. Ha a megadott időintervallumon túl is kezelésre szorul a beteg, minden további nap az osztály költsége. Ezért aztán a páciens nem egy alkalommal úgy kerül elbocsátásra, hogy bár az akut veszélyeztető állapot kétségtelenül elmúlt, azonban egy váratlan esemény, a gyógyszer rendszertelen szedése vagy elhagyása, alkohol, esetleg drog fogyasztása vagy spontán állapotrosszabbodás miatt ismét veszélyhelyzet állhat elő. Pedig ha a kórházi kezelése folytatódott volna, állapotában tartós vagy tartósabb stabilitás következett volna be.

A jogi szabályozás egyenesen kötelezi az orvost arra, hogy ha a páciensnél akut, önmagára vagy a környezetére veszélyes állapot nem áll fenn, akarata ellenére nem tarthatja a kórházban akkor sem, ha betegsége egyéb tünetei megnyugtatóan még nem múltak el.

Külön tanulmányt érdemelne az a tény, hogy a pszichiátria köteles ellátni kórházi kezelés formájában is az alkoholbetegeket, a számos esetben súlyos pszichés zavarokkal élő hajléktalanokat, az önmaguk ellátására már képtelen idős, demens pácienseket. Ezeknek a pácienseknek a gyógyítása ugyancsak speciális, hosszú utókezeléssel és rehabilitációval van egybekötve, amelynek az intézményrendszere viszont hiányzik. Megszűnt a nagyfai intézet, ahol a feltételek többé-kevésbé adottak voltak. A fedél nélkül élőtől sem kérhető számon, hogy együttműködjön az őt a társadalomba visszavezetni törekvő intézményekkel, hogy pszichiátriai betegsége esetén az előírt gyógyszereit szedje, hogy kontrollvizsgálatokon jelenjen meg, a gyógyszerekkel együtt ne fogyasszon alkoholt… Bár a hajléktalanellátás számos ponton elérhető, mégis alig akad, aki igénybe veszi, mert az minimális erőfeszítést azért igényelne, egyébként pedig következmény nélkül marad. Ha valaki mindezt szóvá teszi, a számos jogvédő szervezet riadóláncban áll ki a fedél nélkül élők, az alkoholfüggők, drogfüggők jogai mellett. Nekik csak jogaik vannak. A tönkretett család, az adófizető polgár, aki kulturált, tiszta környezetben szeretné a mindennapjait élni, akit zavar, ha percenként pénzt kuncsorognak tőle, és ha nem ad, trágár szavakat dobnak utána – eszköztelen. Nem büntetésre, megtorlásra gondolok, mindössze számon kérhető kötelezettségekre és elvárásokra. Megfelelő jogszabályok, az intézmények szakmai összefogása, illetve az alkoholbetegek, az utcán élő pszichiátriai betegek gyógyítását, rehabilitációját végző kórház, szakambulancia – mindez hiányzik a rendszerből.

A jelen kaotikus helyzetért nyilvánvalóan felelősek azok az átgondolatlan intézkedések, amelyek megfelelően működő intézményeket egy tollvonással iktattak ki az ellátórendszerből. Az orvosnak, ápolónak, szociális hálózatnak egyre inkább meg van kötve a keze, hogy úgy a beteg, mint az egészséges társadalom közös érdekében a gyógyulás lehetőségét az érintettek ne utasíthassák el. A pszichiátria nagyon szép, ugyanakkor sajátos, nehéz szakma, a pszichiátriai beteg ellátását végző személyzet minden percben váratlan döntésekre kényszerülhet, kötélen táncolva egy esetleges mulasztás, annak beláthatatlan következményei vagy határainak túllépése, a beteg jogainak megsértése között. Tragédiák a legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhatnak. Szerencsére a pszichiátriai beteg jellemzően nem agresszív. Az agresszív ötletbetörések időpontját, kiváltó tényezőjét azonban előre látni és megelőzni minden egyes esetben nem lehet a legalaposabb körültekintéssel és hibátlan szakmai megközelítéssel sem. Mégis nagy hiba, hogy a pszichiátriai szakma működési nehézségei, az azokon történő változtatás sürgető igénye csak a bekövetkezett tragédia aktualitásával kap hangot.