Hitkoktélok

Mutatja, mennyire átitatta kontinensünket Jézus hite, s mégis milyen érdekes, hogy milyen sokszínű hazánk is: s itt nemcsak azokról a milliókról beszélek, akik „a maguk módján vallásosak”, hanem a rengeteg lehetséges átmenetről.

Kereszteletlen, de mélyen hívő keresztényekről, megkeresztelt, de a templomot harminc éve elkerülőkről, a kicsit, s csak válsághelyzetben vallásosokról, vagy a különféle amerikai mintájú új egyházak, sőt szekták tagjairól, s akkor a világi zsidókról, söröző muszlimokról, különféle kelet-ázsiai kisebb-nagyobb vallások megengedő langymelegében pancsoló, vagy épp azokat radikálisan értelmező személyekről szót sem ejtettem. De ott vannak az itt kommunizmusba, amott hatvannyolcba belerokkant kereszténységet nem kellőképpen egyértelműnek és erősnek tartók, akik inkább más felekezetekbe térnek be, amelyek liturgiája kötöttebb, s a hit rendszeresebb megélésére kötelez, kisebb közösségük pedig olykor vonzóbb a félig kongó templomokénál.

S akkor vannak az erre rárakódó pluszok: hogy keresztény az ember, persze, de a horoszkópjukat tízből öten biztosan rendszeresen nézik, és ha úgy tartja kedvük, beállnak ételt osztani önkéntesnek a krisnásokhoz, vagy lelki gyakorlatra indulnak Tibetbe, Kínába, Indiába, s karmáról beszélnek meg nirvánáról. Középkori örökségként közismertek babonáink a fekete macskától a „lekopogással” védett szerencsén át – bal kéz, középső ujj, három kopogás, alulról, fán! – az összetört tükörben és kiszóródott sóban keresett baljós előjelek. Krúdy Gyula Álmoskönyve bevezetőjében hosszan taglalja, hogy az álomfejtés és tenyérjóslás pusztán afféle falusi nosztalgia, a régiek disznótor utáni lázálmainak és a
babonáinak találkozása – aztán mégiscsak úgy fejezi be: „Álom: játék, mint az élet... Néha komolyra fordul a játék. Az élet is, az álom is”.

A saját, gyártott babonákról ne is beszéljünk. Van, aki tudja, ha előbb ér le a lépcsőn, mint hogy becsukódna az ajtó, akkor sikerül a vizsgája, valamint elkerüli a balszerencsét, ha nem lép le a fehér csíkokról a zebrán.

Mások mobiltelefonos szókereső játék százalékeredményével „jósoltatnak” esélyt események bekövetkeztére, s ha a zsebükben tartják a szívforma kavicsot, amelyet a kedvestől kaptak, tudják, hogy idő és távolság dacára is érintkezésben marad a lelkük.

Bajos lenne ítélkezni mindezek fölött: talán az, hogy ennyiféle cserépből áll össze a mozaik egyetlen emberen belül is, nem is annyival másabb, mint amikor egyének, csoportok, népek adták az egyszerűbb kirakós nagyobb és kevesebb darabjait. De azt sem szabad elfelejteni, hogy valamiféle rétegzettség mindig is megvolt, még ha ma többen hívei bevallottan vagy anélkül eme „valláskoktéloknak”, mint amennyien ténylegesen letették a garast egy-egy felekezet, vagy épp az ateizmus mellett. S mindez egészében adja azt a spirituális, sokszínű világot, amelyben élünk.

Egy barátom adta egyszer a kezembe kulturális csemegeként mongol–kínai jóskönyvét, amely valahogy így kezdődött: „Mindenkinek, aki hisz Istenben – bárhogy nevezze is azt”. Szép bevezető.