Himnusz és árnyék

Például a franciák olyan rusztikusan romantikusak, a németek meg halálosan pontosak, precízek, a hollandok meg olyan liberálisok, szabadok. A magyarok pedig olyanok, mint a magyarok. Lakodalmasan mulatósak, igen szeretik a bort, és azt nagyon nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy merre van az erre.

A cigányok meg olyan intuitívek – mondom én, és úgy folytatom, hogy – tudod, Jánoskám, amikor én próbálgattam a szárnyaimat, akkoriban úgy éreztem, hogy ami a szívemen, az a számon. De az életérzésem is ezen a hullámhosszon mozgott, ezáltal úgy fogadtam be a világ dolgait és eszméit, ahogy áramoltak felém. Most, hogy elmúlt több mint egy fél évszázad, most, hogy átrendeződtek az értékek a felgyorsult eszmerendszerek világában, sehogy sem tudom párosítani, pontosabban mellérendelni a napi eseményeket s főleg a kikerülhetetlen gondolatokat és életérzéseket. Azt mondom a barátomnak: én ennek a rohanó világnak nem ülök föl a szekerére! És azt mondom, hogy a cigányok zöme megmarad intuitívnak, olyanok, amilyenek a szüleink voltak, még régebbi fölmenőinkről már nem is beszélve. – Igen, én is azt hiszem – csatlakozott hozzám János. Majd szinte jön az elmaradhatatlan kérdés: de miért akarsz te a rasszizmus ellen irodalmi zenés műsorral ágálni? – Azért, mert nem tudom elfogadni, hogy miután magyar testvéreinknek köszönhetően én is és a családom is életben maradtunk, túléltük, túlélték a náci, majd a kommunista rendszert, szóval nem tudom elfogadni, hogy most, a szabad világban jobban kell félnünk és tartanunk a ránk zuhanó rasszizmustól, mint akkor. Most, hogy nem vagyunk nyomás alatt, most kellene csak igazán őriznünk az értékeinket, de olyan helyzetbe kerültünk, hogy reménytelenségünkben nem tudunk élni a lehetőségeinkkel. De, mint ahogy mondják, a remény hal meg utoljára.

Most, hogy megint összejöttünk, immár közel negyed százada, minden évben konferenciákat ülni, megint a holokausztról emlékezünk. Ez a sorsunk nekünk, sereghajtóknak. Minden évben emlékezünk, és csak remélni szeretném, hogy nem úgy forog ez a föld, hogy ismét a szélsőjobb náci, rasszizmusnak kell majd asszisztálnunk halálos precizitásához.

Mire vigyázzunk hát? Vigyázhatunk-e akkor, amikor Európában és az iszlám országokban halomra ölik egymást a jók és a rosszak?! Mert mindegyik náció a saját istene nevében cselekszi, amit tesz. Most megállok. És csak annyit szeretnék mondani, a keresztény Biblia szerint Isten, a Teremtő, egyetlen Homo sapiens fajt teremtett. Akkor miről beszélünk? Miről beszélünk akkor, amikor az Egyesült Államokból elindultak szép hazánkba fajvédő konferenciát tartani? Kedveseim! Ne emberré nevelgessük egymást, hanem emberként. És higgyük el: nincs ebben az iskolában már „osztály vigyázz!”-szerűség! És az sincs már, vagyis nem kellene, hogy legyen, hogy „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére!”. Hát akkor, ha ilyen demokráciában élhetünk, mi az úristenért kell nekem öreg diákként körbeutaznom kicsiny országunkat, hogy emlékeztessem kortársaimat arra, hogy a világ változhat, de mi ragaszkodjunk a régi, szelíd, intuitív, szívből jövő hagyományunkhoz. Na akkor, ha ez sikeres program lesz, illetve hatékony, akkor nem kell kedves kis országom te orcádra ütnöm – mondom én, a nagy költő árnyékában settenkedő „költőcske”.

Azt mondja a másik barátom, a Józsi, a Ravasz, hogy „drága Palikám, nekünk öregségünkre tudod, mi jutott? Semmi más, csak a remény. Nincs a világon József Attila után a cigány nemzeten kívül olyan identitásőrző, amelynek az intuitív képessége mellett csak a remény az utolsó hajszál, amibe kapaszkodhat.
Tudod, Józsi, te Ravasz, erről a következő gondolatok jutnak az eszembe: „Anyámtól a kenyérszagú szeretetet, apámtól a cigányfúró keménységet, tanáraimtól a hiteles emberséget és emberarcú bölcsességet, pajtásaimtól pirosalma-szelídséget, a kulákoktól a kereszténységet, a lányoktól a merengést kaptam, végül, ha nehezen is, de felcseperedtem… De egyet sohasem felejtek el: hóesésben, csúszva, mászva, rátok támaszkodva, emberként élni, és megőszülni, az isteni hithez hűnek maradni.”

Ruva Farkas Pál
a Cigány Írószövetség és Nemzeti (Köz)Művelődési Társaság elnöke