Hiánycikk

„Ti tényleg több százan idejöttetek Magyarországról azért, hogy a mi nemzeti ünnepünket ünnepeljétek? Mennyire rendesek vagytok!” – csodálkozott Krakkóban a lengyel pragmatizmussal az ország legnagyobb ünnepnapján is nyitva tartó óvárosi szuvenírbolt eladója. A fiatal srác lelkesedésében kis híján ajándékba adott egy lengyel–magyar zászló kitűzőt, de állítólag kifogytak belőle. Hiánycikk lehetett aznap.

A lengyel Függetlenség Napjára kétszázötven aktivistát vitt el Krakkóba a CÖF–CÖKA, a magyarok a Gazeta Polska napilap klubjaival és a választásokat megnyerő Jog és Igazságosság párttal ünnepeltek együtt, és részt vettek az állami eseményen is. A Wawelből az ismeretlen katona sírjáig tartó vonulás felemelő élmény volt a magyaroknak. A menetet köszöntő lengyelek mind mosolyogtak, integettek, lengyelül kiáltozták, hogy dziekujemy, azaz köszönjük, odajöttek, kezet fogtak. Sokan zavarukban is összeszedték a magyartudásukat, kedves akcentussal mondtak köszönetet, magyarul. Sok párás tekintetet láttunk.

Mi is, a lengyelek is szívesen hivatkoznak úgy a barátságunkra, mint minden vihart túlélő szövetségre. Az idő valóban ezt igazolja, noha vitathatatlan, hogy nem is olyan régen elég komoly szakítópróba elé kerültünk, s ne legyenek illúzióink, ennek a meccsnek még nincs vége. Ahogyan azt a magyar kormány több tagja is világosan értékelte, az ukrán helyzettel és Oroszország geopolitikai szerepével kapcsolatban a magyar álláspontot inkább a pragmatizmus, a lengyelt pedig a biztonságpolitikai megfontolások vezetik. Más következtetéseket vontunk le a közeli és távolabbi múltunkból, s más a saját geopolitikai szerepünk és súlyunk is. Az ettől nem független markáns lengyel atlantizmus a magyarok egy részének szimpatikus, másoknak zsigerből ellenszenves, megint mások legfeljebb vonakodva fogadják el.

Idén a jelek szerint minden ellentétet felülírt a bevándorlási válság. Miközben az európai uniós intézményekbe vetett bizalom egyre csökken, addig nyugaton irigykedve tekintenek a visegrádiakra. Nem csoda, hiszen amíg Brüsszelben gyakorlatilag szinte csak szavakra, megkésett, tüneti kezelésnek is gyenge lépésekre futja, addig a V4-ek példát mutatnak összefogásból. Szégyenfoltja volt ennek, amikor a múlt hónapban leszavazott varsói kormány saját népének értékelése szerint is elárulta a többieket, amikor rábólintott a kvótára. A lengyelek rettenetesen szégyellték magukat, a közösségi médiát is elárasztották bocsánatkéréseik a kormány nevében. Fátylat rá.

A bevándorlási válság kezelésében gyakorlatilag a visegrádiak az egyetlen olyan országcsoport, amely képes értelmesen együttműködni, gyakorlati döntéseket hozni, cselekedni. Európa sápítozik a görög határ védelmén, mi határőröket küldünk oda. Segítünk egymásnak, és segítünk a szlovéneknek is, ami nem mindenkinek sikerül, pedig mindenki megígérte.

Fontos erre odafigyelni, hiszen nem is olyan rég elég sok aggodalmat hallhattunk a V4-ek kilátásait illetően. A visegrádi együttműködés nem egy agyonszabályozott nemzetközi szervezet, mint az Európai Unió, mégis hatékonyabban képes cselekedni, amikor szükség van rá. A cseheknél, szlovákoknál, lengyeleknél és magyaroknál sokan természetesebb szövetségeseknek tartják a majdnem egy nyelvet beszélő skandinávokat, most mégis azt látjuk, hogy a dánok és a norvégok is, mondjuk ki, beintettek a svédeknek.

Lengyelországnak azonban nem csak a migráció miatt van most szüksége a magyarokra. A nemzeti-konzervatív Jog és Igazságosság kormányra kerülése azt jelenti, hogy lengyel barátaink megkapják mindazt a támadást, amit mi kaptunk az elmúlt öt évben, de – „Ne féljetek!”