Vélemény és vita
Hétköznapi perverziók
Álláspont. Kevés olyan ország van ma Európában, ahol ennyire szerteágazóan és szabadon kiabálhatja bele boldog-boldogtalan a hülyeségét az éterbe
Talán nem tévedek, amikor azt állítom, kevés olyan ország van ma Európában, ahol ennyire szerteágazóan és szabadon kiabálhatja bele boldog-boldogtalan a hülyeségét az éterbe anélkül, hogy utánajárna, van-e legalább minimális valóságtartalma a mondanivalójának. Szintén kevés olyan hely van a kontinensen, ahol kis hazánkhoz hasonlóan össze-vissza lehet hazudozni mindenfélét újságok hasábjain úgy, hogy semmilyen jogi következménye nincs. Teszik ezt egyes ellenzéki újságírók úgy, hogy közben „kegyetlen Orbán-rezsimet”, a sajtó- és véleménynyilvánítás szabadságának eltiprását, az emberi jogok semmibevételét kiáltják, így a velük szimpatizáló átlag médiafogyasztó úgy érezheti magát, mintha a legsötétebb diktatúrák egyikében élne, ahol más már nem vár rá, csak halálhörgés és siralom.
Ha már a rettegésnél tartunk, néhány nappal ezelőtt egy kétségbeesett idős hölgy keresett meg telefonon, és azt kérdezte tőlem, mi lesz vele, ha megszűnik számára az állami egészségügyi ellátás. Először nem is értettem, miről van szó, majd kis utánajárással megtaláltam azt a nem kicsit rosszindulatú 168 Óra-cikket, amelynek valóban ez volt a címe: Diszkrimináló egészségügy – 75 felett nem jár gyógyulás? Természetesen a legtöbb „jóindulatú” ellenzéki portál átvette ezt a remek írást, amelyet ha egyébként végigolvas az ember, kiderül belőle, két újonnan bevezetett modern onkológiai terápiáról van benne szó, amelyet nem javasolnak a hetvenöt év feletti korosztálynak, mivel nincs elég adat arra vonatkozóan, hogy milyen mellékhatással járhat az alkalmazása az idősebb szervezetre. Persze az átlag nyugdíjashoz ebből az egészből csak annyi jutott el, hogy többé nem látják el a rendelőkben, és – teljes joggal – a többségük kétségbe is esett tőle. Ez pedig nemhogy torzítás, egyenesen rémhírkeltés.
Érdekes élmény volt részt venni a családok budapesti világtalálkozóján is, amelyen az előadók többsége külföldi volt: németek, franciák, lengyelek és angolok is érkeztek hozzánk, ki-ki a maga szakterületéről, hogy elmondják a saját tapasztalataikat demográfiáról, családpolitikáról, jó gyakorlatokról, majd értékelték a mi elképzeléseinket. Abban az országban, ahol napi szinten arról szólnak az ellenzéki hírek, hogy hogyan ítélnek el minket balliberális EP-képviselők és külföldi értelmiségiek, ahol szinte minden magyar művész, akit határainkon túl díjaznak, nem győz visszarúgni egyet Magyarországba, mondván, itt minden elveszett, élhetetlen hely lettünk, furcsa egy nemzetközi tanácskozáson azt hallani, hogy szerte Európában nem kevesen akadnak olyanok is, akik példaként tekintenek ránk, szerencsésnek tartják a magyar családokat, és nem mellesleg jó szívvel jönnek hozzánk vendégségbe. Érdekes volt Beatrix von Storch EP-képviselő kijelentése is, aki szerint Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen konferenciát tartsanak, ugyanis ha a német kormány képviselőivel szerveznének családügyi kongresszust, az másról se szólna, mint LMBTQ-ügyekről, patchwork családokról és hasonlókról. Ha mégis tartanának ilyen rendezvényt –folytatta –, először is nem jönne el rá egyetlen állami tisztségviselő sem, ezenkívül legalább ötszáz–ezer rendőrnek kellene megvédenie őket az agresszív szélsőbaloldali tüntetőktől.
Igen, mondhatnánk erre azt is, hogy valószínűleg azért szimpatizálnak velünk a megszólalók, mert igazak a világtalálkozó előtt megfogalmazott állítások a 444.hu-n, ahol olyan keményen homofóboztak és fröcsögtek egy még el sem kezdődött esemény előadóira, hogy az olvasó minimum azt gondolhatta, a sátán követei érkeznek hozzánk erre a három napra. Mert teljesen „logikus” következtetés, hogy ha én a klasszikus apa–anya–gyerek felállást tartom ideális családképnek, akkor homofób is vagyok.
Vagy értelmes ember módjára, eltekintve a hangos kisebbség hülyeségétől, nyugtázhatjuk úgy is a családkongresszust, hogy a magyar emberek nagy részének megvan a saját értékrendje és elképzelése a család egységéről, fontosságáról, milyenségéről, és ez, bármennyire is úgy tűnik, nem talál süket fülekre Európában sem.
Ember legyen a talpán egyébként, aki érti, hogy addig, amíg a HVG-ben lazán leszociopatázhatják Orbán Viktort, vagy amíg Pityinger „Énanyóckergyermekevagyok” László rugdoshatja a miniszterelnök hungarocell szobrának fejét, vagy amíg egy csalódott MSZP-s politikus Dopeman választási veresége után a rapper Úgyis megb…lak című számával üzenhet a győztes Sántha Péternének, miért ordibálják bele a baloldali orgánumok habzó szájjal mindennap az emberek arcába, hogy nincs szabad véleménynyilvánítás. Röhej.
Számomra az elmúlt időszak legpikánsabb eseménye azonban mégiscsak az a pár száz fős szerdai tüntetés volt, amelyen Kusper Zsolt, az egyébként nem reprezentatív Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke nyolcvanötezer forinttal kevesebb fizetésemelést követelt a kormánytól, mint amennyit jelenleg keresnek a mentősök. Ezen óhaját egyébként hónapok óta igyekszik átverni a döntéshozókon, hála istennek kevés sikerrel. Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár mindezt – miután sikerült a szisztematikus, három éven át tartó, hatvanszázalékos béremelésről megállapodnia a mentősöket hitelesen képviselő érdekvédők vezetőivel – furcsának, bizarrnak, hovatovább perverznek nevezte. Enyhén fogalmazott.
Ha már a rettegésnél tartunk, néhány nappal ezelőtt egy kétségbeesett idős hölgy keresett meg telefonon, és azt kérdezte tőlem, mi lesz vele, ha megszűnik számára az állami egészségügyi ellátás. Először nem is értettem, miről van szó, majd kis utánajárással megtaláltam azt a nem kicsit rosszindulatú 168 Óra-cikket, amelynek valóban ez volt a címe: Diszkrimináló egészségügy – 75 felett nem jár gyógyulás? Természetesen a legtöbb „jóindulatú” ellenzéki portál átvette ezt a remek írást, amelyet ha egyébként végigolvas az ember, kiderül belőle, két újonnan bevezetett modern onkológiai terápiáról van benne szó, amelyet nem javasolnak a hetvenöt év feletti korosztálynak, mivel nincs elég adat arra vonatkozóan, hogy milyen mellékhatással járhat az alkalmazása az idősebb szervezetre. Persze az átlag nyugdíjashoz ebből az egészből csak annyi jutott el, hogy többé nem látják el a rendelőkben, és – teljes joggal – a többségük kétségbe is esett tőle. Ez pedig nemhogy torzítás, egyenesen rémhírkeltés.
Érdekes élmény volt részt venni a családok budapesti világtalálkozóján is, amelyen az előadók többsége külföldi volt: németek, franciák, lengyelek és angolok is érkeztek hozzánk, ki-ki a maga szakterületéről, hogy elmondják a saját tapasztalataikat demográfiáról, családpolitikáról, jó gyakorlatokról, majd értékelték a mi elképzeléseinket. Abban az országban, ahol napi szinten arról szólnak az ellenzéki hírek, hogy hogyan ítélnek el minket balliberális EP-képviselők és külföldi értelmiségiek, ahol szinte minden magyar művész, akit határainkon túl díjaznak, nem győz visszarúgni egyet Magyarországba, mondván, itt minden elveszett, élhetetlen hely lettünk, furcsa egy nemzetközi tanácskozáson azt hallani, hogy szerte Európában nem kevesen akadnak olyanok is, akik példaként tekintenek ránk, szerencsésnek tartják a magyar családokat, és nem mellesleg jó szívvel jönnek hozzánk vendégségbe. Érdekes volt Beatrix von Storch EP-képviselő kijelentése is, aki szerint Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen konferenciát tartsanak, ugyanis ha a német kormány képviselőivel szerveznének családügyi kongresszust, az másról se szólna, mint LMBTQ-ügyekről, patchwork családokról és hasonlókról. Ha mégis tartanának ilyen rendezvényt –folytatta –, először is nem jönne el rá egyetlen állami tisztségviselő sem, ezenkívül legalább ötszáz–ezer rendőrnek kellene megvédenie őket az agresszív szélsőbaloldali tüntetőktől.
Igen, mondhatnánk erre azt is, hogy valószínűleg azért szimpatizálnak velünk a megszólalók, mert igazak a világtalálkozó előtt megfogalmazott állítások a 444.hu-n, ahol olyan keményen homofóboztak és fröcsögtek egy még el sem kezdődött esemény előadóira, hogy az olvasó minimum azt gondolhatta, a sátán követei érkeznek hozzánk erre a három napra. Mert teljesen „logikus” következtetés, hogy ha én a klasszikus apa–anya–gyerek felállást tartom ideális családképnek, akkor homofób is vagyok.
Vagy értelmes ember módjára, eltekintve a hangos kisebbség hülyeségétől, nyugtázhatjuk úgy is a családkongresszust, hogy a magyar emberek nagy részének megvan a saját értékrendje és elképzelése a család egységéről, fontosságáról, milyenségéről, és ez, bármennyire is úgy tűnik, nem talál süket fülekre Európában sem.
Ember legyen a talpán egyébként, aki érti, hogy addig, amíg a HVG-ben lazán leszociopatázhatják Orbán Viktort, vagy amíg Pityinger „Énanyóckergyermekevagyok” László rugdoshatja a miniszterelnök hungarocell szobrának fejét, vagy amíg egy csalódott MSZP-s politikus Dopeman választási veresége után a rapper Úgyis megb…lak című számával üzenhet a győztes Sántha Péternének, miért ordibálják bele a baloldali orgánumok habzó szájjal mindennap az emberek arcába, hogy nincs szabad véleménynyilvánítás. Röhej.
Számomra az elmúlt időszak legpikánsabb eseménye azonban mégiscsak az a pár száz fős szerdai tüntetés volt, amelyen Kusper Zsolt, az egyébként nem reprezentatív Magyarországi Mentődolgozók Szövetségének elnöke nyolcvanötezer forinttal kevesebb fizetésemelést követelt a kormánytól, mint amennyit jelenleg keresnek a mentősök. Ezen óhaját egyébként hónapok óta igyekszik átverni a döntéshozókon, hála istennek kevés sikerrel. Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár mindezt – miután sikerült a szisztematikus, három éven át tartó, hatvanszázalékos béremelésről megállapodnia a mentősöket hitelesen képviselő érdekvédők vezetőivel – furcsának, bizarrnak, hovatovább perverznek nevezte. Enyhén fogalmazott.