Hétköznapi háború

Túl bátor volt, túl arcátlan. „Jó napot kívánok! Szeretnék egy jegyet” – mondta halkan, de vidáman a méltóságteljesen terpeszkedő, mámorító izzadtságszagban erjedő buszsofőrnek, aki egészen különös egykedvűséggel bámult maga elé. B. belépőjével a bevezetésen túl voltak, következő közös jelenetüket a csend uralta: hosszú másodpercek teltek el, mire a megszólított egyáltalán megmozdult. A szendergésében megzavart testes fickó már tekintetével megfegyelmezte B.-t, úgy nézett rá, mint egy utolsó pondróra, olyan lényre, akinek még akkor sem volna szabad előbújnia, ha az isteni kéz felelőtlenségében felemelte az őt rejtő követ. Főleg nem vasárnap. A hét utolsó napján otthon kéne kushadnia, nem itt illegni, billegni az Astoria környékén, mintha szánalmas létének lenne értelme azon túl, hogy halott poraiból trágyát, fogaiból pedig fésűt készítsenek. „Mit akarsz, te pondró? Jegyet, te?” – üzente pillantásával az egyre haragosabb sofőr, s jól látszott, hogy igen nagy energiákat mozgósít némasága megőrzéséhez. Sikerült: végül legyőzte magát, nem préselt ki egy szót sem. Ahhoz túlságosan fáradt volt, ahhoz túlságosan utálta, gyűlölte, rühellte ezt a rohadt világot, ezt az élhetetlen rendszert, amelynek ócska szabályai megakadályozzák abban, hogy sárgás alsógatyájában bámulja a televíziót egész évben, sörkábulatban és melegszendvics-fiesztában egyesülve az egymást követő sorozatokkal.

Erre gondolt, erre a pótolhatatlan veszteségre, bosszúsan hallgatott, majd egy utánozhatatlan, zseniális mozdulatsorral – egyszerre kifejezve végtelen undorát, felsőbbrendűségét és embergyűlöletét – lassan, kínzóan lassan előhúzta a jegytömböt. Egyértelmű volt, hogy rettenetesen kifárasztotta a cselekvés. Mind lelki, mind fizikai értelemben kifosztotta, megsemmisítette ez a teljességgel felesleges és alattomosan kierőszakolt akció, amivel őt, az egyéniséget, a különálló bolygót olyasmire kényszerítették, amit nem akart, amiért nem kapott külön díjazást, s ami a belvárosi pokol legmélyebb bugyrába vetette. S ez még nem volt elég, most meg is kellett szólalnia. Neki, s éppen vasárnap. Mindez azért, mert ez a szemét, nyomorult állat nem volt képes két-három kilométert gyalogolni, hogy végre találjon egy működő jegyautomatát, ami nem nyeli el a pénzét.

„Négyötven” – köpte az áruló B. felé, aki zavartan, megalázva, egészen összetöpörödve, de azért készségesen átnyújtotta a nagy szőrös mancs puha, nyirkos, csigaszerű tenyerébe az előre, gondosan, többször is átszámolt aprót. Az önfeláldozó sofőr pedig letekintett az Olümposz hegyéről, s úgy bámulta a pénzt, mintha a világ összes szennyét és bűzét az ő kezébe préselte volna ez az elviselhetetlen alak. Szent pillanat volt ez, ekkor vált egyértelművé, hogy milyen nagy ember, micsoda óriási lélek ez a meghitten izzadó férfi, hisz lenyelte ezt a sértést is, majd tanítani való közönnyel, komor, de nemes büszkeséggel hajította kalitkája fémperselyébe az aprót. S bár a politikailag, családilag és egzisztenciálisan is csalódott, lenullázott férfi nem mondott köszönetet, mivel jó napja volt, nem is dörögte B. felé: „És most már húzzá’ az anyádba!”

Nem, az embertársa, felebarátja iránt érzett szeretettől eltelve, de azért oda sem nézve, kinyújtotta a jegyet az aprócska kis ablakon. B. nézte a csodálatos bilétát, a kincset, amiért annyit küzdött. Mosolygott, elvette, majd kilyukasztotta. „Köszönöm szépen” – rebegte alkalmi partnere felé, aki egy gyors gombnyomással becsukta az első ajtót, egyetlen mozdulattal megátkozva ezt az egész elviselhetetlen, torz, undorító planétát.