Hazárdjáték

Törökország most nem vesz vissza illegális migránsokat Görögországból, legalábbis ezt jelentették be szerdán, és még nem tudhatjuk, meddig is fajulnak a dolgok. Az Európai Unió persze egyből számon kérte a törökökön, hogy miért függesztették fel az egyezményt, Cavusoglu szerint viszont éppen hogy az unió nem teljesíti a rá eső részt, hiszen miközben ők visszatartják a migránsokat, csak nem érkezik az ígért vízummentesség. Persze erre van magyarázat, hogy ők meg nem vonják vissza a terrorellenes törvényt, ami az EU számára feltétel lenne.

Megjegyeznék halkan két nyilvánvaló tényt. Az egyik az, hogy a terrorellenes törvény, némi járulékos veszteségekkel/nyereséggel – ki hogyan látja – együtt alapvetően a kurdokkal szembeni keménykedés eszköze, és aki gyors pillantást vet a török politikára, láthatja, hogy pontosan ezért nem is akarnak lemondani erről a törvényről. A másik tény pedig még nyilvánvalóbb és még nyomasztóbb: nem Törökország van ránk szorulva. Hanem mi Törökországra.

A migránsok visszafogadásáról szóló megállapodás Angela Merkel csodafegyvere, amely a magyar határzár által kiprovokált balkáni határzársorozattal együtt képes volt jelentősen mérsékelni a Közép-Nyugat-Európáig eljutó illegális migránsok számát. A magyar kormány az alku születésétől kezdve többször is figyelmeztetett arra, hogy nem szabad úgy leülni tárgyalni a törökökkel, hogy rájuk vagyunk szorulva. Európa nem adhatja a török kormány kezébe saját biztonságát, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy egyedül nem képes megvédeni magát, nem tudja megállítani a migránsokat, ezt Törökországnak kell megtennie, és cserébe kérhet, amit akar. Törökország pedig elkérte, amit akar: pénzt, vízumliberalizációt, a csatlakozási tárgyalások felpörgetését. Törökország elkezdte visszavinni a migránsokat és a menekülteket, megállította őket, az ilyesmire amúgy látványosan érzékeny Brüsszelt pedig nem különösebben izgatta, hogy ez miként történik. Az unió nagyon okos akart lenni. A törökök nem igazán kapnak annyi pénzt, mint amennyiről szó volt, vízumliberalizáció ilyen-olyan hivatkozással továbbra sincs, a csatlakozási tárgyalásokat pedig inkább hagyjuk is. Erdogan elnök pontosan tudja, hogy ezeket az ígéreteket Európa csak fogcsikorgatva teljesítheti, a török uniós tagságban pedig józan politikus már nem hisz, szóval nyugodtan rálegyinthet mindenféle uniós normákra.

Összefoglalva tehát: az Európai Unió vezetői belementek egy alkuba, amire rászorulnak, és bevállaltak dolgokat, amelyeket jobb esetben csak nem akarnak, rosszabb esetben nem is tudnak teljesíteni. Ez aztán a remek terv!

A feszültségeket persze érdemes a helyükön kezelni. Merkelnek kell a török alku túlélésre, mint egy falat kenyér, hiszen nem akarja elbukni a kancellárságot. Erdogannak pedig kell a keménykedés, mert nem akarja elbukni a népszavazást a jogkörei kiterjesztéséről. Ebben a meccsben apró epizód csak a hollandokkal kialakult feszültség. Nyilvánvalóan abszurd lenácizni a liberális holland kormányt, és elképesztő szemforgatás, amit Mark Rutte kormánya csinált a török miniszterekkel. Ez pedig egyébként valamennyi nyugat-európai vezetésre igaz, amely az eddig meghatározó befogadáspárti gondolkodást követi. A nyugati politikai elit évtizedek munkájával érte el, hogy jelentős, eltérő kultúrkörből érkező közösségek alakuljanak ki Európában. Nem a felelősségükkel törődnek, hanem rácsodálkoznak a valóságra, amikor a szerintük amúgy szuperül integrált bevándorlókról kiderül, hogy ők pont annyira tartják magukat németnek vagy hollandnak, mint Erdogan elnök. Homokba tudják a fejüket, aztán jön egy választás, nyomasztóan jönnek fel a jobboldali pártok, ezért hát megdöbbentő diplomáciai pofonokkal sorozzák meg Törökországot, pedig távolról sincsen Európa abban a helyzetben, hogy feldühítse a törököket.

Nem úgy tűnik egyébként, hogy Európa gondolatformálói felfognák, mi történik. Hollandiától Magyarországig érezhetően végigfutott a megkönnyebbülés a liberális sajtón, huhh, megúsztuk, nem Geert Wilders pártja nyert. Vége a jobboldali sikereknek, kész, ennyi volt, nincs itt semmi látnivaló. Véletlenül se csúfítsa el az idillt a tény, hogy Rutte úgy nyert, hogy ellopta Wilders bevándorlásellenességét. Ráadásul helyzeti előnyből, mert amíg Wilders csak követelni tud, addig ő tenni is. Az megvan, hogy miközben Rutte a kampányhajrában eljutott az „alkalmazkodjatok, vagy menjetek haza” – retorikáig, addig tavaly egy tényfeltáró könyv szerint Merkellel azt ígérte a törököknek, hogy Európa évi százötvenezer-kétszázötvenezer menekültet vesz át tőlük. Hogy is van ez?

Miben bízhatunk most, hogy Törökország felfüggesztette a visszafogadást? Európai szinten továbbra sem sikerült felkészülni erre a cseppet sem váratlan fordulatra, marad tehát a nemzeti védekezés. És persze, reméljük, Merkel tényleg nagyon szeretne kancellár maradni.