Hátraarc

Arra, hogy hogyan mondják finoman, majdnem tolvajnyelven azt, amikor nem is olyan szépen csendben, hanem határozottan, de mindenféle csinnadratta mellőzésével hazamennek. Persze nem elkotródnak, mint vert sereg, mert nem tipikusan háborús övezetről, hanem békés iparterületekről van szó, onnét szivárognak vissza csendeskén mindenféle cégek, vállalatok, és nem csak azért, mert megszólalt a profitcsengő. De igen, persze azért is, mert az a napi rongyos pár millió mindig jól jön, hanem azért is, mert Európában, meg Amerikában is egyre kevesebb a munka. És egyre többen keresik, mert nincs nekik. Csak éhes szájuk, amit be akarnak tömni, ha lehet, nemcsak reggel meg este, hanem délben is. És erre néhányan már figyelnek, pedig vannak olyan vállalatok, ahol az európai munkavállalók bére ötször magasabb, mint az ázsiai alkalmazottaké. És ez a különbség néhány éve még tizenhatszoros volt. Viszont, ó, micsoda demokrácia, a felső vezetők fizetése itt is meg ott is ugyanannyi volt. Spanyolországban viszont ettől függetlenül akkora a baj, hogy a szakszervezetek már alacsonyabb bérekben is kiegyeznek, csak hogy a tagjaik munkához jussanak, amit persze a nagyok kihasználnak, nem véletlenül nyitott összeszerelő üzemet a sziesztára nagyon is alkalmas, gyönyörű kék andalúz ég alatt a Ford és a Citroën. És David Cameron sem véletlenül ágál a bevándorlók ellen, és akarja ismét rászoktatni a munkára a mára ellustult és a munkanélküli-segélyből remekül megélő briteket. Mert arra már sokan rájöttek Európában – és itthon is –, hogy dolgozni kell, sőt ha lehet, akkor nem egyszerűen dolgozni, hanem termelni. Még az is mindegy, hogy mit, csak el lehessen adni a világpiacon. Ne felejtsük el, hogy már a jó öreg és – ha hihetünk a történetírásnak, akkor – meglehetősen kapzsi Vespasianus császár is megmondta, miután megadóztatta a nyilvános illemhelyeket, hogy a pénznek nincs szaga. Ma úgy tűnik, megfordul ez a mondás, és egyre többen ismerik fel, hogy a gyakran nagyon büdösnek titulált munkának sincs, sőt még ízlik is.