Határra ítélve

Egyik pillanatról a másikra a liberális sajtó világképében Ausztria vált Európa valódi határává, a humánum bástyájává, önzetlen befogadó, vagyis – elnézést! – tranzitországgá.

Az osztrák Biberből megtudtuk, hogy Röszkénél koncentrációs tábort emelt az elnyomó magyar hatalom. Erre emlékeztette legalábbis a látvány az újságírót, és most alighanem az olvasónak is eszébe jutott egy sor rossz ívű replika az osztrák történelemoktatás vélt helyzetével kapcsolatban, hiszen bármennyire rázós dolgokkal is találkozhatott a kolléga a határon, azért van néhány igen markáns különbség Röszke és Auschwitz között. Ugyanebben a lapban utat tört azért magának a józan ész hangja is, egy másik szerző ugyanis emlékeztette az együttérzéstől levegő után kapkodó olvasókat bizonyos uniós szabályokra, schengeni és dublini kötelességre, vagyis arra, hogy a magyar hatóságok nem jó dolgukban regisztrálják és tartják vissza a schengeni továbblépéstől a migránsokat.

„Egy kontinens azon van, hogy feladja önmagát” – így kezdődött nemrég a Salzburger Nachrichten álláspontja, az aggodalomtól a lincshangulatig eljutott liberális újságírás tengerében némileg meglepő módon. A szerző felvetette, hogy Werner Faymann osztrák kancellár mégis milyen alapon vádolta Magyarországot azzal, hogy simán átengedi a migránsokat (és ezzel szinte egyszerre, teszem hozzá, a határzárt is kifogásolta), amikor napokkal később ő maga engedte át őket Németországba. Faymann és Merkel kancellárok nagylelkűen rábólintottak az ex lex állapotra, hősökké váltak, az utakon menetelő migránsokig csak Santa Angela képe jutott el, az már nem, hogy ugyancsak ő minden adandó alkalommal legalább háromszor emelt hangon elismétli, hogy DUBLIN, DUBLIN és DUBLIN. Erre az ellentmondásra világított rá Magyar Levente gazdaságdiplomáciai államtitkár is, amikor azt mondta, hogy Faymann a menekültek megmentőjének szerepében tetszeleg, miközben a háttérben nyomást gyakorol más államokra, hogy minden erővel tartsák távol a migránsokat Ausztriától.

Minősíthetetlen, vérlázító, felháborító – ilyen szavakkal illette mások mellett Lázár János az osztrák kancellár megnyilvánulásait. Magyarországra unisonóban rontott rá a nyugat-európai sajtó és a vezető politikusok is. A luxemburgi külügyminiszter, Jean Asselborn megdöbbentő agymenése is alighanem egy újabb nagyköveti elbeszélgetésre predesztinálta volna Magyar Leventét, ha történetesen Szijjártó Péter miniszter nem találkozik éppen hercegségi partnerével, aki édesen mosolygott a közös protokollfotókon, pedig előző nap még azt mondta Orbán Viktorról: ha ő keresztény, akkor Kim Ir Szen is az volt.

Vezető nyugat-európai politikusok vállalhatatlan stílusban gyalázzák a magyar miniszterelnököt, ugyanezen országok sajtója odáig jut a hisztériában, hogy akaratlanul a nácizmus bűneit bagatellizálja a hatásvadász hasonlatokkal, más képet mutatnak azonban a cikkeikhez érkező kommentek. Néhány hozzászólás után a szkeptikusabbak sem neveznék paranoiának Orbán Viktor megjegyzését az „irányított sajtóról”. A vélemények skálájának két szélén hangos kisebbségek vannak, a középen azonban a normális és egyre idegesebb többség.

Sokan valóságos hősként, Európa megmentőjeként ünneplik Orbán Viktort, és csak azt kérik, hogy tartson ki, ha már nekik nincs ilyen vezetőjük. Sok kritikusa – még Konrád György is, te jó ég! – elismeri, hogy most igaza van. És akkor ott vannak azok is, akik nem értenek egyet Orbán Viktorral, de felháborodnak a stíluson, amivel kritizálják. Fordul a közvélemény, szélesedik a szakadék a a nyugati uralkodó politikai elit és a lakosság véleménye között. A normális többség nem tud vagy nem akar máshogy megnyilvánulni két választás között, mint hogy kommentel, beszélget, véleményt alkot. Mindebből kevés üti meg az ingerküszöböt, és mivel békés tömegről van szó, nem is igazán riasztja el ezt a fajta politikai elitet, hiszen úgy érzik, a következő választásokig mozdíthatatlanok, néhány elszomorító közvélemény-kutatást meg csak túlélnek valahogy. Akiknek meghalljuk a hangját, azok a szélsőségek, akik menekültek otthonait gyújtják fel. Ők, az önmagukban is elítélendő tetteikkel keresztbe tesznek mindenféle normális megoldásnak, kiegyezésnek, hiszen a hiszterizált közbeszédben velük azonosítanak mindenkit, aki aggódik a biztonsága, jóléte, identitása miatt.

Magyarországot végtelenül hálátlan helyzetbe kényszerítik az uniós szabályok, hiszen regisztrálnia kell embereket, akik nem akarnak regisztrálni, itt kell tartania embereket, akik tovább akarnak menni. Folyamatos konfliktushelyzetbe kényszerítették bele Magyarországot, amely még akkor is rossz fiú maradt, amikor buszokat rakott a migránsok alá, és az osztrák határhoz segítette őket. Ekkorra már persze döbbenetes rossz sajtónk volt, köszönhetően például a családját a rendőrök támadásától védő, sínekre esett menekült meséjének. Az ominózus bicskei fotót a fél világsajtó átvette, és csak egy sokkal kisebb része volt annyira tisztességes, hogy nyilvánosságra hozta az esetről készült videót, amiből egyértelműen kiderült, hogy a rendőrök győzködését megelégelő férfi – aligha függetlenül a kamerák jelenlététől – feleségét és csecsemőjüket a sínekre lökte, rájuk vetette magát, és döbbenetes hisztérikus jelenetet adott elő, a rendőrök alig tudták lerángatni róluk. Az osztrák közszolgálati adó egyébként odáig ment, hogy leadta a megvágott videót, miközben a riporter cinikusan végignarrálta, hogy tessék, mennyire kétségbeesett lehet szegény ember, hogy a sínekre veti magát és úgy védi a családját.

A sajtó őrjöngése közepette, a szociáldemokrata kancellár fröcsögése után az Osztrák Szabadságpárt főtitkárában, Herbert Kicklben volt annyi tisztesség, hogy bocsánatot kért az osztrákok nevében. Provokáció­nak nevezte, hogy miközben Németország csábítja a menekülteket, a magyaroktól a visszatartásukat követelik, és ahogy pártjának számos más politikusa, ő is határozottan kiállt a magyar kormány határvédelmi erőfeszítései mellett. A hangos kisebbség természetesen igyekezett agyonhallgatni, de Ausztria legnépszerűbb pártjának egyik vezetőjéről beszélünk. Mögötte van a legnagyobb tábor, amelyik tisztában van azzal, hogy Magyarország Európát és így Ausztriát is védi. Ők fogják meghatározni nemsokára, hogy merre menjen Ausztria. Ha pedig mégse, még mindig kimenthetjük őket egy autókonvojjal.