Haszonlesés helyett

A rendszerváltozás után ez a kérdés (is) zárójelbe került, az ország és a társadalom igazságos szervezéséről való gondolkodás is átlendült a „ló másik oldalára”.

A régi dogmát később aztán új váltotta fel. 1990 után a „piacok” mindenhatóságába vetett hit kezdett megkérdőjelezhetetlenné válni. Tizenkét év balliberális kormányzás alatt a liberálisok, majd 2004 után – Gyurcsány Ferenc vezetésével – a szocialista párt fősodra is, a nyugati minták – gyakran gondolkodás nélküli – átvételében látták a kibontakozást.

Ez egy darabig működött is, hiszen a balliberálisok sokáig el tudták hitetni a magyar társadalommal, hogy ők a Nyugathoz való felzárkózáshoz szükséges tudás és kapcsolatrendszer egyedüli hazai letéteményesei. Utoljára az uniós csatlakozáskor tudtak azzal érvelni, hogy a nagybetűs Nyugat majd mindenkinek elhozza a várva várt jólétet.

1998 és 2002 között az akkori polgári kormány még ennek a hitnek a rabjaként fogott munkához. Talán naivan, de azt hitték, hogy a „piac” belátja a patrióta gazdaságpolitika jogosságát, és annak céljait majd támogatni is fogja. Mint azóta kiderült, a nyugatihoz hasonló társadalmi és gazdasági rendszerek kiépítése nélkül Magyarország nem fog közelíteni a nyugati életszínvonalhoz. Ennek a rendszernek a kiépítéséhez pedig politikai hatalom és lakossági támogatás kell, máskülönben nem lehet ezeket az óriási erőket megszelídíteni.

Igazából a piac minden országban úgy viselkedik, úgy jelenik meg, ahogyan az adott országban engedik. Nálunk a balliberális kormányok szabad teret engedtek a piacnak, gyakran még a nyugat-európainál is megengedőbb szabályokkal. Nem voltak olyan szigorú elvárások, amelyek a patrióta gazdaságpolitika rendszerébe integrálták volna a magyar piacra lépő cégeket.

Azóta az is kiderült, hogy a „piacok” és a „befektetők” – a kivételektől eltekintve – leginkább csak a bevételek lefölözésében voltak érdekeltek. Erős magyar cégekben, önkéntes szövetkezetekben, önellátásra épülő rendszerekben leginkább versenytársakat, vagy olyan kezdeményezéseket láttak, amelyek csökkentik profitjukat, illetve a minőség és a tudatosság felé terelik a fogyasztókat.
2010 ebben is lényegi változást hozott. Korábban azt sulykolták, hogy a piac majd szabályozza önmagát. Mint fentebb láttuk, a piac magától csak a legritkább esetben gondolkodik társadalmi dimenzióban. Sokkal inkább jellemző rá a haszonmaximalizálás.

Így történhetett, hogy 2010 előtt külföldről dömpingáron hoztak be élelmiszert, vagy választottak olyan beszállítókat, amelyeket hazaiakkal is lehetett volna pótolni. A kereskedelem „magatartási és etikai kódexekkel” próbálta megelőzni szigorúbb szabályok bevezetését. Multicégek és bankok sora használta ki a törvényi kiskapukat, adóoptimalizálással, kreatív könyveléssel és „trükkök százaival” tüntetve el a Magyarországon realizált bevételek jelentős részét.

Az ilyenfajta piac persze csak keveseknek kifizetődő, miközben hazai cégek százai mennek tönkre, beszállítók maradnak megrendelés nélkül, és régiók egész sora süllyed le. 2010 előtt az számított „ügyesnek”, aki ebben a haszonleső világban kiismerte magát, és cége minél nagyobb profitot tudott termelni. Az nem számított, hogy a nyereség hogyan keletkezett, milyen társadalmi árat kell(ett) azért fizetni, és ki fog a társadalom egészének okozott kárért legvégül helytállni.

2010 ebben is fordulópontot jelent, a romeltakarítást és átépítést a kereskedelemben és a szolgáltató-szektorban is el kell végezni, hogy végre tényleg ne legyünk „következmények nélküli ország”.
Korábban ugyanis egy bank hirdethetett devizaalapú hitelt akár nulla százalékos önrésszel. Gátlás nélkül lehetett a fogyasztási vágyat a legkülönbözőbb műsorokkal gerjeszteni, hogy a reklámszünetekben a csillagászati hitelkamatra nyújtott gyorskölcsön kínálja, az így felkeltett fogyasztói igényre a látszólag gyors és kényelmes megoldást.

Ez a „piac” azonban csak felületes szemlélet mellett tökéletes: a cégek reklámoznak, a bankok hitelt nyújtanak, fellendül a fogyasztás. Hogy a termékek zöme import és külföl­dön teremt munkahelyeket? Hogy sok dolgot és szolgáltatást a nyugatihoz képest rosszabb minőségben és drágábban kapunk? Hogy egy átlagos lakásért, vagy új autóért egy életre adósrabszolgaságba kerülünk? Az legyen a hitelfelvevő, a kormány vagy mások problémája. Lényeg, hogy a cégek profitja nőjön.

A patrióta gazdaságpolitika és a reklámadó ebben is változást hozhat. A cégek ugyanis jobban rá lesznek kényszerítve arra, hogy közvetlenül lépjenek vásárlóikkal kapcsolatba, jobban megismerjék szokásaikat és lehetőségeiket. A televízió mint főmédium kora kezd lejárni, a felnövekvő generációk mellett egyre több idős kortársunk is az interneten keresztül tájékozódik, néz filmet vagy keres hasznos információkat.

Talán nem is baj, ha a válság miatt egyébként is óvatossá váló magyar fogyasztók kevesebb reklámmal találkoznak majd. Kevéssé lesznek frusztráltak, és a tévé elől feltápászkodva talán végre tényleg többet beszélgetnek egymással: Időjárásról, vagy új termékekkel kapcsolatos tapasztalataikról.