Harpagon Amerikából

Képkereskedelmi ügyletről van szó, az eladó kilencmillió dollárt kér, a vevő hatmilliót adna. A már-már bazári csihi-puhi, az adom-nem adom tragikomikus. A fukar államot szidja már a baloldali sajtó – amely korábban azt fejtegette, minek nekünk az a kép –, Pákh Imre, a magát elkötelezetten jobboldali konzervatívként meghatározó üzletember hirtelen a liberális média kedvencévé vált. A kormány itt tartja a képet, Pákh vinné, jogászok készülődnek. Vérszag a levegőben. Mert hiszen hol máshol történhetne meg mindez, ha nem a furkósbot-politikát használó diktatúrában.

Pákh Imre meg hirtelen egy jeles amerikaivá lesz Európában, akinek a szavára minden valamirevaló balliberális mértékadó módon jajongó kórusba egyesülhet, mint a világ proletárjai: Magyarországon nincs demokrácia, nincs véleményszabadság, nem érvényesíthetők a műkincspiac szabályai, ez tarthatatlan, és csöppet sem európai.

Igen, nem az. Amerikai, pedig magyarnak kellene lennie. Vagy legalábbis illene.

Pákh Imre fordulatos élete csak részben magyarázza furcsa kufárkodását a magyar állammal. Egy korábbi interjúban így vallott magántörténelméről: „Apám megjárta a Gulágot, anyám is nehéz életet élt az akkori Szovjetunióban. Ma már bárki előtt ismert tény, hogy milyen nehéz volt a 40-es, 50-es években magyarként élni Munkácson. Életem legnagyobb tanulságát a szüleimtől tanultam: bármi történik veled, bármilyen borzasztóan is néz ki a sorsod, az Úristen tudja, hogy mit csinál, és oda vezet, ahová predesztinálva vagy.”

Pákh Imrét, sokáig, egészen mostanáig úgy tűnt, szerencsénkre, Magyarországra hozta. Az Úristenről azonban nehezen képzelhető, hogy kapzsi díszmagyarokat küldjön ide. Mert magára húzhat ugyan Pákh Imre mindenféle vitézkötéses jelmezt, oldalára kardot köthet, dicsekedhet vitézségével és Armani-ruháival, de még Lincoln-leszármazott első feleségével is, a magyarságot nem dollárban mérik. Egy hazáját valóban szerető gazdag ember örülne, ha adhatna-vissszaadhatna valamit abból, amit kapott. Mert igenis, magyarnak lenni – kárpátaljaiként is – többek között azt jelenti, legyen tartása, büszkesége, és szeresse hazáját. Ne csak szóval, cselekedeteivel is.

A magyar golgotát valóban megjárt Radnóti Miklósról és sok mindenki más, a képgyűjtőnél valamivel nagyobb szellemi teljesítményt felmutató volt-emberről például elképzelhetetlen, ha életben marad, és Pákh-féle csillogásban lehet része, nekiáll alkudozni. Így.

A sokpénzűek bunkó magabiztosságával.

Pákh, a nagy hazafi, töméntelenül nagy vagyonán kuporogva, a számára lényegében aprópénznek számító hárommillió dollárért játssza el a Molière-féle fösvény Harpagont. Közben álszent módon szemforgat, s szájából úgy csurog az ájtatos közhelygyűjtemény, mint a rózsaszín, valódi amerikai puncsszirup: „Az biztos, hogy a pénz önmagában nem boldogít. Ezt tudjuk jól, hiszen nálam sokkal gazdagabb emberek sem boldogok igazából. A pénz csak akkor boldogít, ha jól tudjuk felhasználni. Ha az ember nemcsak a saját szűk körére, a saját szűk családjára költi a pénzét, ha van lehetősége és tud segíteni, akkor segítsen. Az boldogítani fogja… Eleinte azért vásároltam képeket, hogy csak én nézem őket, de ez ma már nem így van, hiszen a képeim nagyobb részt már nem otthon vannak, hanem múzeumokban mutatjuk be őket, és nem valószínű, hogy egyhamar hazakerülnek. Ezért át kellett gondolni a gyűjtési koncepciómat, és most már szakszerűbben állok hozzá.”

A jelek szerint szakszerűsége mostanára kizárólag dollárban kifejezhető: kikéri magának azt, hogy őt hazafiságra oktassák. Ezt csak az teheti meg, nyilatkozta a magabiztos amerikai úr, aki egymillió dollárt enged egy kép árából. Gratulálok.