Három tenger felől nézve

A lipcsei Leibniz Intézet, amely Kelet-Közép-Európa történetét és kultúráját kutatja, kutatási területének első sorban a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és az Adria közti térséget tekinti a kőkorszaktól egészen napjainkig. A geopolitikai elnevezést – a „Három Tengert” – 2016-ban az érintett tizenkét ország dubrovniki konferenciáján a nemzeti konzervatív lengyel kormány fogadtatta el.

A Három Tenger Kezdeményezésnek éppúgy történeti előzményei vannak, mint az Antall József szorgalmazta visegrádi négyek (V4-ek) összefogásának. Mint a Leibniz Intézet igazgatója, Stefan Troebst írja éves kiadványukban, a koncepció atyjának a lengyel állam megteremtője, Pilsudski marsall tekinthető, aki az első világháború után Finnországtól Jugoszláviáig terjedően az újonnan létrejött kis országokból ellensúlyt próbált kovácsolni az orosz, német és az adriai olasz hatalmi aspirációk ellenében. Utóda, Józef Beck miniszterelnökként a „Harmadik Európa” gondolatát hirdette meg, amelynek vezető ereje Lengyelország lett volna, akárcsak a lengyel–litván nemesi köztársaság idején, amikor a „fehér lengyel sas” ott lobogott a Balti-tengertől egészen a Fekete-tengerig. (Csakhogy a történelemben a „harmadik” út keresése többnyire menekülés egy nagy sorscsapás elől. Pilsudskié és Becké is ilyen volt.)

A térséget átfogó gazdasági együttműködés egyetlen maradandó emléke a román Giurgiu és a bulgár Rusze közötti híd előkészítési munkái voltak: a hidat aztán csak 1952 és 1954 között, a kommunista időkben építették meg. A neve sokatmondó volt: Barátság.

A Három Tenger Kezdeményezés és a visegrádi országok összefogása, úgy tűnik, erősebb képződmény lesz, s nemet mondhat az Európai Unió és a Berlin–Párizs-tengely agresszív törekvéseinek.
Próbálkozunk a Kelet, a „Selyemút” felé való nyitással is. Gazdaságtörténészeket olvasva kiderül, hogy az ötvenes évek folyamán Kína legfontosabb kereskedelmi partnere a Szovjetunió és a szocialista országok voltak. A kínai munkanélküliség és a harmadik világbeli tőkeszegénység – túl az ideoló­gián – szinte vonzotta a kelet-európai beruházókat.

Az NDK mérnökei tucatjával terveztek kínai nagyberuházásokat, és sok, ma a világ élvonalába tartozó nagyüzem alapjait ők és más kelet-európai cégek tervezői, kivitelezői rakták le. S amikor Hruscsov és Mao Ce-tung látványosan szakított egymással, a kereskedelmi kapcsolatok egy része megmaradt, nemegyszer úgy, hogy a keletnémetek a csúcstechnológiát követelő megrendeléseket a Német Szövetségi Köztársaság cégeivel kooperálva teljesítették. Úgy is mondhatjuk, rajtuk keresztül már a kulturális forradalomban ott volt szürke eminenciásként a világpiac. A kulturális forradalom indoklásában egyébként az 1956-os magyar forradalom is szerepelt, mondván, engedményeket kell tenni a tömegek messianisztikus elképzeléseinek és magasabb életszínvonal utáni vágyának.

Kína aztán az Egyesült Államok felé nyitott, s kártyavárként omlott össze a tömegek lázadása, a kulturális forradalom. A nyitás éve 1972 volt, amikor a ravasz Nixon elnök Pekingben elismerte az „egy Kína” elvét, s egy éven belül kínai súgással lehetővé vált a vietnami háború befejezése, az amerikai csapatok kivonása. A látogatásról, Nixon Kínában címmel, izgalmas opera is készült, amelynek ősbemutatója 1987-ben Houstonban volt.

Az erős drámai hatásokkal dolgozó szerző, John Adams szerint „Nixon és Mao találkozása mitikus pillanat volt a világtörténelemben”, s valóban, Kína vörös konfuciánus mezben utolérte a fehér világot, s egyenlő lett a legnagyobb imperialista nemzetekkel. (Az operát egyébként nálunk is előadták a Müpában a New York-i Metropolitan énekesei.)

S Teng Hsziao-ping – a maoizmus javíthatatlanul gépies gondolkodásmódját félretéve – a „nagy kormányos” halála után megteremtette a modern Kínát, olyan iparral, amelynek köszönhetően az ország sikeresen halad a gyanakvás és a nagyhatalmi politika veszélyes ösvényein. S közben ölébe hullott a fehérektől elhagyott Afrika, amelynek lakosságát a brüsszeliták mint a répát ültetnék át Európába. Végül is a világ egy és oszthatatlan lett, s mivel nem menekülhetünk sem a mohamedán térség, sem Afrika problémái elől, keresnünk kell a harmadik utat. Az Új selyemút is ilyen. S közben nem árt, ha Nyugat felé egyre többet emlegetjük a szabadság és a nemzeti szuverenitás jogát és a kelet-európai ember „emberi jogait”.