Hangoskodók

A sokáig csendben élő titkárnő pár éve törte meg a csendet, és interjút adott, majd egy dokumentumfilm is készült vele. Ebben egyebek mellett arról beszélt, hogy tiszta a lelkiismerete, ő csak gépelt, nem tudott arról, mit művel a főnöke, mit művelnek a nácik. Mindenki döntse el maga, hogy mennyire hisz az egykori titkárnő vallomásának, de volt egy kijelentése, amit bár sokan tagadnának, igaz. Brunhilde Pomsel azt mondta: akik ma azt hangoztatják, hogy szembeszálltak volna akkoriban a nácikkal, nem tették volna. A volt titkárnő ezzel rátapintott a lényegre, érintve az igen divatossá vált kollektív bűnösséget is. A harmincas évek Németországában ugyanis szinte mindenkit elvitt az Adolf Hitler által kreált tömegpszichózis. Elég ehhez megnézni a korabeli híradóbejátszásokat, a fanatizált tömegeket mutató képeket. Ezeken ott látjuk azokat is, akikben otthon a négy fal között esetleg kérdések és kétségek vetődtek fel. Mert ilyenkor a gépezet elsodor, magával ránt, beszippant. Meggyőződésem azonban, hogy ha ezen embereknek egy pár nap alatt kitisztult volna a fejük, akkor kiderült volna, hogy nem akarnak háborút, koncentrációs táborokat, nem akarnak megdögleni Sztálingrádnál vagy Normandiában, nem akarják, hogy gyerekeik árván nőjenek fel, ha egyáltalán túlélik a háborút. Lehet, hogy később megbánták és szégyellték, amit tettek, de akkor, ott, feltétel nélkül elhittek mindent.

Nehéz ugyanis egy elvesztett világháború és egy világgazdasági válság után nem hinni valakinek, aki a Kánaánt ígéri. Ezzel együtt nyilván nem lehet a német népet egy tollvonással felmenteni, mert fogaskerekei voltak egy pokoli rendszernek, és hozzájárultak ahhoz a háborúhoz, amely annyi fájdalmat és szenvedést zúdított az emberiségre, mint korábban semmi más. Ugyanakkor rettentő könnyű a mából ítélkezni felettük. Rettentő könnyű most azt mondani a fotelből, hogy én biztos nem álltam volna be a sorba. És tudjuk, hogy általában a leghangosabbak a leggyávábbak. A bátrak meg szép csendben teszik a dolgukat, ahogy mindig.