Hamvába holt paktum

Angela Merkelnek nem szeptember 24-én volt élete estéje, és az eredmény tudomásul vétele még egész kellemes lehetett a következő hetek kínlódásaihoz képest. Van egy nyomós oka annak, hogy miért nem övezte optimizmus a leendő „Jamaica-koalíciót”.

A német választók ugyanis valójában senkinek sem mondták azt, hogy igen, te csinálod jól, neked kell kormányoznod. A CDU/CSU meggyengítésével a választók egyértelműen jelezték Merkelnek, hogy nem jó úton halad, de még mindig ő képes leginkább stabilitást adni Németországnak. A kancellár eredménye azt jelzi, hogy nem a migránspolitikája miatt, hanem inkább annak ellenére nyert – erre utal a bevándorlást bíráló FDP és az AfD sikere is.

Merkel győzött ugyan, de meggyengült, a történelmi kudarcot elszenvedő szociáldemokraták pedig okosan ellenzékbe vonultak. Sejthették, hogy sok jóra nem számíthatnak kisebbik koalíciós partnerként, Merkel kabátujjából pedig kihúztak egy ászt, hiszen a többi lehetséges partnerét nem zsarolhatja velük. A mindenféle irányú elhatárolódások miatt egy formáció maradt a parlamenti többséghez, a fekete-sárga-zöld Jamaica.

Ez kellemetlen heteket vetített elő Merkel számára, hiszen – a konzervatív bajor testvérpárttal, a CSU-val együtt – négy párt véleményét összeegyeztetni nem tűnt gyerekjátéknak, pláne úgy, hogy mindenki tudta, hogy az FDP és a Zöldek tagadhatatlan zsarolási potenciállal rendelkeztek.

Ha nagyon akarják, nyilván megegyeznek, de igazság szerint az egész borzasztó volt. Mégis, milyen értelmes irányt lehetett volna úgy szabni, hogy a bevándorlás korlátozását évek óta követelő konzervatív bajorokkal, a hasonló álláspontjukból tőkét kovácsoló liberálisokkal, valamint a multikultiőrült Zöldekkel kell kompromisszumra jutni? A menekültkérdés tipikusan olyan ügy, amiben ennyire különböző értékrendű csoportok között egyszerűen nincs egyezség.

Hetek óta látszott, hogy a liberálisok taktikáznak, már korábban is belengették, hogy inkább előre hozott választásokra lenne szükség. A Zöldek és a konzervatívok is arra gyanakodtak vasárnap, hogy Christian Lindner már rég eldöntötte, hogy kilép. Egy neve elhallgatását kérő CDU-s például úgy nyilatkozott, hogy valójában a másik három párt megállapodott a migráció ügyében, s amikor ezt Lindner megtudta, dobbantott. Nagyon sok a kérdőjel, de egyvalami azért biztosnak látszik: a koalíciós egyeztetések sokkal inkább szóltak hatalmi harcokról és intrikáról, mintsem annak igényéről, hogy egy problémákat megoldó, Németország jövőjét és stabilitását biztosító kormányt hozzanak létre.

Elemzők jellemzően a piac, a gazdaság szempontjából nézik a koalíciós kudarc kockázatait, pedig ha egyet hátralépünk, és az egész képet nézzük, akkor látható, hogy nagyobb baj is van itt. Európa jövője szempontjából ugyanis döntő kérdés, milyen irányba megy Németország, hogyan akar kezelni egy olyan, alapvető problémát, amelynek megteremtésében tevékenyen részt vett. Egyértelmű iránymutatásra lenne szükség, nem kínkeservesen kialkudott kompromisszumokra. Németország Európa legerősebb gazdasága, mindannyian feszülten figyeljük a berlini eseményeket, hiszen egyik európai ország sem tudja magát függetleníteni tőle. A német gazdaság stabilitását egyelőre nem fenyegeti veszély, de amíg nem jutnak dűlőre, a levegőben lóg a reformtervek sorsa is. Ebben a helyzetben Kelet-Közép-Európa, a Visegrádi Csoport nem tehet mást, mint hogy tovább erősíti saját identitását és egységes kiállását. Felelősségünk ugyanis nekünk is van.