Vélemény és vita
Hamis és Fekete
Azon szerencsések közé tartozom, akik többször olvasták Fekete István műveit.
Nem mindet, sajnos, de jelentős részüket igen, így tudom, hogy a Tüskeváron és a Téli bereken túl is van még olvasnivaló bőven. Ezért is figyeltem fel a Magyar Narancs legfrissebb számában, a Mol által támogatott Nagyon Balaton mellékletben megjelent Irodalmi gazdálkodó című, László Ferenc jegyezte cikkre. Az író iránti elfogultságom sohasem tagadtam, ezért rögtön mondom, a hivatkozott cikk nem tetszik. És nem azért, mert egy Mol által támogatott mellékletbe, ahová egyébként egyáltalán nem illik, szuszakolták bele. Mert mi ebben az írásban a nagyon Balaton? Vajon az, hogy a Tüskevárban és a Téli berekben is folydogáló Zala a tóba ömlik, és hőseik a Kis-Balaton nádrengetegében kezdenek emberré érni, esetleg az, hogy a Koppányi aga testamentuma Fonyód környékén játszódik? Dehogy. És főleg úgy nem, hogy a szerző rögtön az elején leszögezi, hogy Fekete István életműve jócskán tartogat ám meglepetéseket, de azok többsége nem kellemes. És itt kezdődik az ártatlan olvasó befolyásolása is, mert ha már Narancs van a kézben, akkor vajon mi lehet az a nagy kellemetlenség?
Igen, az. Bár László Ferenc megjegyzi, hogy „azért a nyílt antiszemitizmus nem volt Fekete műfaja”. A cikkből azonban kiderül, nyíltan és sugalmazva is, hogy minden másfajta azonban igen, mert a „történelmi, s pláne az egykorú valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáját ábrázolni, de még tán észlelni sem képes gazdászíró ugyanis következetesen azt a világképet próbálta »komoly« műveiben érvényesíteni, ami a Csít, majd a nyomában sorakozó számos állatregényt, s persze a Tüskevárat és a Téli bereket olyannyira vonzóvá teszi.”
Nem tudom, hogy mire alapozott ez a bátorság, de kitűnik belőle, hogy bizony ez a cikk sem esik messzire az újságjától. A szerző a Zsellérekből saját szája íze szerint idézget, de azt például kihagyja, hogy a fiatal, sebesült hadnagyot megölik, hogy az öreg parasztembert valami semmiségért felkötik a vörösök, és talán még az öreg Compó is ott kakaskodik az utóbbi gyilkosságnál.
Régen olvastam, megkoptak már az emlékek, de hamarosan leveszem a polcról. Arra viszont emlékszem, hogy a főhős szövetkezetfélét szervezett, és az efféle tevékenység a háború utáni időkben az elvtársaknak is kedvelt szórakozásuk volt, csak ők pozitív előjelét negatívba, s értékét a nulla alá vitték. És arra is emlékszem, mi több, tudom: Fekete István Göllén született, és nem „gyallai születésű”, ahogy ezt László Ferenc írja.
A cikket ez a hangulat járja át, az életműből gonoszul kiragadott részletek támadása, amelyeket egyébként maga az író sohasem tagadott. Itt viszont mindenféle kétely, rosszindulatú feltételezés kitapintható, még a művekben rendszeresen visszatérő szereplők miatt is. Erre csak annyit, hogy Oskar Mazerath sem csak a Bádogdobban említődik. Ugyanilyen hangulat ábrázolja az ÁVO-s bosszút, kiverték-e a szemét vagy nem, mert 2014-es életrajzában nem szerepel, és mert a felesége nem erősítette meg. Noha a fia hittel vallja. És ugyanez a verzió szerepel egy Sánta Gábor életrajzi könyvénél sokkal korábbi műben is… Valló László: Emlékké válok magam is – Fekete István élete. És a Ballagó idő, amivel László Ferenc szerint bebizonyította, hogy igenis író, sem végeztetett be 1914-ben. Az a vége a könyvnek, igen, de előtte azért még szó esik egy bizonyos hadapród őrmesterről is, akinek egészen világos világképe van, és még a győztes hatalmakról is megvan a véleménye. És akkor még néhány adalék Fekete István életművéhez: beválasztották a Kisfaludy Társaságba, ahová a kor legnagyobb írói, költői, irodalmi emberei tartoztak, és ahol csak szigorú szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A klubnak ötven rendes tagja volt, annyi lehetett, és húsz levelező, bekerülni pedig csak kihalásos alapon lehetett. A bírálóbizottság a könyvei, a sikeres Dr. Kovács István című film forgatókönyve és a Hajnalodik című színdarabja után az ország tizenöt legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt. Persze mindez még 1940-ben történt, amikor még rendesen mérték az irodalmat.
Kevesen tudják, hogy Fekete István nem a könyveire volt a legbüszkébb, hanem arra, hogy elvégezte a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiát. Dolgozott gazdatisztként, majd a Földművelésügyi Minisztériumban, egészen az 1949-es tavaszi tisztogatásig, miközben több mint egy tucat új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet is írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, hosszú ideig alkalmi munkákból élt, és kizárták az írószövetségből is, csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta az írásait. Azt is kevesen tudják, hogy temetésén – néhány hét múlva lesz egyébként halálának évfordulója –, a Tanár úr, azaz Nemeskürty István búcsúztatta.
Fekete István mélyen vallásos volt, egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. A Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, 1950-ben például befogadta a II. kerületi Tárogató úti lakásába a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”, miután rendházukból kilakoltatták a nővéreket, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna ma is itt található.
És írt egy tankönyvet is, Halászat a címe, és megírta a könyvet Húról, az uhuról is, amelyben egyáltalán nem sírja vissza a háborút, sőt. És ebben a könyvben is megmutatja mély emberségét, mert az egykori gazdászíró a történelmi, és pláne az egykori valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáját nem csak ábrázolni volt képes, hanem természetesen pontosan észlelte és értette is.
László Ferenc azzal zárja a cikkét, hogy „Fekete István megmaradt annak, ami már apáink-nagyapáink számára is volt: erős olvasmányélményekkel szolgáló, jóféle ifjúsági írónak”. Mivel azt vallom, hogy adott mű ismeretének hiányában az értékítélet sosem vezet jóra, ezért csak annyit jegyeznék meg, hogyha László Ferenc munkássága hasonló tévedésekkel, csúsztatásokkal és ennyi megalapozatlan megmondóemberséggel teli, akkor a cikkben szereplő részlet a Tüskevárból magában többet ér nemcsak a megjelent, de leendő írásainál is. Ezért az előbbi idézetet a szerzői önkény segítségével egyszerűen úgy módosítom, hogy Fekete István megmaradt írónak. Mert az. Szóval: Gyere Bütyök, menjünk! Ha pedig a szigorú Kengyel tanár urat kellene segítségül hívnom, akkor nem azt mondanám, hogy: Maga javíthatatlan álmodozó, Ladó!, hanem csak annyit: Ülj le fiam, elégtelen! w
[email protected]
Igen, az. Bár László Ferenc megjegyzi, hogy „azért a nyílt antiszemitizmus nem volt Fekete műfaja”. A cikkből azonban kiderül, nyíltan és sugalmazva is, hogy minden másfajta azonban igen, mert a „történelmi, s pláne az egykorú valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáját ábrázolni, de még tán észlelni sem képes gazdászíró ugyanis következetesen azt a világképet próbálta »komoly« műveiben érvényesíteni, ami a Csít, majd a nyomában sorakozó számos állatregényt, s persze a Tüskevárat és a Téli bereket olyannyira vonzóvá teszi.”
Nem tudom, hogy mire alapozott ez a bátorság, de kitűnik belőle, hogy bizony ez a cikk sem esik messzire az újságjától. A szerző a Zsellérekből saját szája íze szerint idézget, de azt például kihagyja, hogy a fiatal, sebesült hadnagyot megölik, hogy az öreg parasztembert valami semmiségért felkötik a vörösök, és talán még az öreg Compó is ott kakaskodik az utóbbi gyilkosságnál.
Régen olvastam, megkoptak már az emlékek, de hamarosan leveszem a polcról. Arra viszont emlékszem, hogy a főhős szövetkezetfélét szervezett, és az efféle tevékenység a háború utáni időkben az elvtársaknak is kedvelt szórakozásuk volt, csak ők pozitív előjelét negatívba, s értékét a nulla alá vitték. És arra is emlékszem, mi több, tudom: Fekete István Göllén született, és nem „gyallai születésű”, ahogy ezt László Ferenc írja.
A cikket ez a hangulat járja át, az életműből gonoszul kiragadott részletek támadása, amelyeket egyébként maga az író sohasem tagadott. Itt viszont mindenféle kétely, rosszindulatú feltételezés kitapintható, még a művekben rendszeresen visszatérő szereplők miatt is. Erre csak annyit, hogy Oskar Mazerath sem csak a Bádogdobban említődik. Ugyanilyen hangulat ábrázolja az ÁVO-s bosszút, kiverték-e a szemét vagy nem, mert 2014-es életrajzában nem szerepel, és mert a felesége nem erősítette meg. Noha a fia hittel vallja. És ugyanez a verzió szerepel egy Sánta Gábor életrajzi könyvénél sokkal korábbi műben is… Valló László: Emlékké válok magam is – Fekete István élete. És a Ballagó idő, amivel László Ferenc szerint bebizonyította, hogy igenis író, sem végeztetett be 1914-ben. Az a vége a könyvnek, igen, de előtte azért még szó esik egy bizonyos hadapród őrmesterről is, akinek egészen világos világképe van, és még a győztes hatalmakról is megvan a véleménye. És akkor még néhány adalék Fekete István életművéhez: beválasztották a Kisfaludy Társaságba, ahová a kor legnagyobb írói, költői, irodalmi emberei tartoztak, és ahol csak szigorú szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A klubnak ötven rendes tagja volt, annyi lehetett, és húsz levelező, bekerülni pedig csak kihalásos alapon lehetett. A bírálóbizottság a könyvei, a sikeres Dr. Kovács István című film forgatókönyve és a Hajnalodik című színdarabja után az ország tizenöt legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt. Persze mindez még 1940-ben történt, amikor még rendesen mérték az irodalmat.
Kevesen tudják, hogy Fekete István nem a könyveire volt a legbüszkébb, hanem arra, hogy elvégezte a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiát. Dolgozott gazdatisztként, majd a Földművelésügyi Minisztériumban, egészen az 1949-es tavaszi tisztogatásig, miközben több mint egy tucat új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet is írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, hosszú ideig alkalmi munkákból élt, és kizárták az írószövetségből is, csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta az írásait. Azt is kevesen tudják, hogy temetésén – néhány hét múlva lesz egyébként halálának évfordulója –, a Tanár úr, azaz Nemeskürty István búcsúztatta.
Fekete István mélyen vallásos volt, egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. A Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, 1950-ben például befogadta a II. kerületi Tárogató úti lakásába a Szent Ferenc Leányai apácarend „kápolnáját”, miután rendházukból kilakoltatták a nővéreket, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna ma is itt található.
És írt egy tankönyvet is, Halászat a címe, és megírta a könyvet Húról, az uhuról is, amelyben egyáltalán nem sírja vissza a háborút, sőt. És ebben a könyvben is megmutatja mély emberségét, mert az egykori gazdászíró a történelmi, és pláne az egykori valóság árnyaltságát és mély ambivalenciáját nem csak ábrázolni volt képes, hanem természetesen pontosan észlelte és értette is.
László Ferenc azzal zárja a cikkét, hogy „Fekete István megmaradt annak, ami már apáink-nagyapáink számára is volt: erős olvasmányélményekkel szolgáló, jóféle ifjúsági írónak”. Mivel azt vallom, hogy adott mű ismeretének hiányában az értékítélet sosem vezet jóra, ezért csak annyit jegyeznék meg, hogyha László Ferenc munkássága hasonló tévedésekkel, csúsztatásokkal és ennyi megalapozatlan megmondóemberséggel teli, akkor a cikkben szereplő részlet a Tüskevárból magában többet ér nemcsak a megjelent, de leendő írásainál is. Ezért az előbbi idézetet a szerzői önkény segítségével egyszerűen úgy módosítom, hogy Fekete István megmaradt írónak. Mert az. Szóval: Gyere Bütyök, menjünk! Ha pedig a szigorú Kengyel tanár urat kellene segítségül hívnom, akkor nem azt mondanám, hogy: Maga javíthatatlan álmodozó, Ladó!, hanem csak annyit: Ülj le fiam, elégtelen! w
[email protected]