Vélemény és vita
Hamis Marci
Az emberi lét és a politika különös csodája, hogy időnként egy teljesen jelentéktelen figura tökéletesen érdektelen mondata érdekessé, jellemzővé, sőt, akár emblematikussá válhat
Valahogy akképpen, mint egyes dilettáns költők rettenetes klapanciái, amelyek túlélik önmagukat, évtizedek múltán is röhögve idézik a kávéházi asztaloknál, miközben nagyobb talentummal megáldott szerzők műveit már rég belepte a feledés szürke pora.
Valahogy így van ez Gulyás Mártonnal is, aki a napokban nyilatkozott a Magyar Narancsnak. A nehezen követhető gondolkodású, félanarchista közszereplő és blogger egyebek közt így szólt a hitehagyott és dúlt hitű (Nagy László hatalmas versét idézve) híveihez: „Magyarországon egy szélsőjobboldali, fasisztoid, emberek tömegeit másodrendű állampolgárként kezelő rendszer épült ki”.
Szerintem érdemes ennek az amúgy hihetetlenül üres és tartalmatlan mondatnak a mély rétegein elmerengeni, mert így lehet megérteni, hogy miképpen alakult ki a balliberális bulvárceleb értelmiség. A történet eleje még a ’90-es évek elejére datálódik. Akkoriban látszólag megdönthetetlenül és örökkévalóan működött a liberális médiadiktatúra, a két jobboldali napilapra és egy hetilapra (Új Magyarország, Pesti Hírlap, Magyar Fórum) több tucatnyi „demokratikus” jutott, a köztévét, közrádiót ellenzéki szerkesztők, megmondóemberek uralták. A miniszterelnököt amúgy Antall Józsefnek hívták, aki a konzervatív MDF-et képviselte…
Gulyás – korából adódóan – akkoriban legfeljebb a homokozóban készített vára fölötti uralomért küzdhetett, így elvben azt sem kellene tudnia, hogy a most előadott politikai semmitmondásai már akkoriban is közszájon forogtak. Méghozzá szinte szövegpontosan. Pedig hol volt még Orbán Viktor első kormányzása, hol a második, harmadik, negyedik? A nagy megmondó Marci úgy örökölte a tartalmi és formai hitványságot, hogy igazából politikailag semmiféle jogfolytonosság nem köti a rendszerváltozás gerilláihoz. Ám ez a megállapítás ebben a formában nem igaz.
Gulyás zengzetes ostobasága, középiskolai történelemérettségin elbukó megjegyzése szerves egységet képez a honi balliberális értelmiség hamis önképével, amellyel majdnem harminc éve mérgezik a magyar közéletet. S ami a legbizarrabb: eközben saját magukat is, egészen a mostani totális bukásukig. Az első demokratikusan választott kormány időszakának emblematikus eseménye volt a chartatüntetés, amelyen az akkori ellenzék színe-java, de főleg hordaléka és haszonélvezője vett részt, az ’56-os verőlegény, Horn Gyula kart karba öltve sétált a saját szülei ÁVH-s múltját letagadni akaró „liberális” Pető Ivánnal, bankprivatizátorokkal, szocialista zöldbárókkal, cionistából kommunistává, majd bősz szabadelvűekké átvedlő Heller Ágnesekkel, agyontámogatott írókkal, színészekkel. Bárki utánanézhet: Gulyás Márton mondata és általában vett gondolkodásmódja tökéletesen visszaköszön az akkori beszédekből és tévéfelvételekből. Még csak keresni sem kell erőltetetten a párhuzamokat: a „fasizálódás” és a „szélsőjobboldali” bélyeget éppúgy megkapta az olykor túlzottan is toleráns, a posztkommunista-liberális ellenszélben vergődő, halálosan beteg, békés humanista Antall, mint most, majd három évtized múltán Orbán Viktor.
A fegyver ugyanaz, csak a céltábla változik.
És ez az a szemmel látható összefüggés, amely túlmutat önmagán, összeköt térben, korban egymástól távol lévő szereplőket, és túlterjeszkedik a neutrális aktuálpolitikai kérdéseken. „Dunának, Oltnak egy a hangja…” – Petőnek, Hellernek, Gulyás Mártonnak szintúgy, még ha az utóbbi folyamatosan azt próbálja is kommunikálni, hogy ő és társai a radikális változást és megtisztulást képviselik.
Különösen kínos ez a felismerés mostanság, amikor régen aktuális kiegyenlítődésnek vagyunk szemtanúi, amit a hivatásos, rettegő balliberális értelmiség előszeretettel aposztrofál „Kulturkampfnak”. Noha ez nem harc, sokkal inkább a pesti belváros elhúzódó tragikomédiájának utolsó, kínos felvonása. Emlékezetből idézem a tragikomédia definícióját: a látszatérték értékhiányának hirtelen lelepleződése – ennél pontosabban nehezen lehetne összefoglalni a legújabb kori honi (és európai) liberalizmus válságát és pusztulását. A hirtelen természetesen vitatható, de két évtized – történelmi léptékben – bátran nevezhető hirtelennek.
Röviden arról van szó, hogy a harminckét esztendős Gulyás Marci fölött éppúgy eljárt az idő, mint a bőven hatvanon túli, mentálisan különös állapotúnak látszó, hisztérikus Demszky Gábor vagy akár a Németországból évtizedek óta a magyar konzervativizmusra bibliai átkokat szóró Konrád György felett.
Mondjuk ki a számukra legkínosabb és legdühítőbb mondatot: a magyar megmondóemberek bukását az unalmasság, az elitizmus és nemzetállam-gyűlölet mellett elsősorban a fantáziátlanság okozta. Itt nem arról van szó, hogy Konrád ne írt volna jó szociográfiát (nagyjából egyet, A látogatót), Spiró jó drámákat, Alföldi Róbertnek ne lett volna sikeres színpadi szerepe. Hanem arról, hogy közben beleragadtak saját sértettségük és gyűlöletük mocsarába, a politikai hátterük pedig lelkesen asszisztált ehhez. Így történhetett meg, hogy a Spiróval minimum egy szinten lévő, de nálánál lényegesen nagyobb hatású Csurka István darabjait évtizedekig csak zsebszínházakban játszották, az írónak és költőnek is remek Szentmihályi Szabó Péter kikerült a kánonból vallott konzervatív meggyőződése miatt.
Konrádék saját maguknak építettek szobrot saját magukról, ők voltak maguk és egymás kritikusai, ők döntöttek arról – kihasználva az esztétika törékeny jegét –, hogy ki a zseni és ki a kókler. Ki a demokrata és ki nem az. És ennek a torz szellemi szobornak a posztamensét éppen az obligát fasisztázásból és szélsőjobboldalizásból építették, valamint a másodrendűnek kezelt állampolgárok demagóg rögeszméjéből. A politika és kultúrtörténet tényszerűen igazolja: valójában állandóan magukat sajnálták. Tették ezt akkor, amikor pénz, paripa, fegyver, nyilvánosság mind az ő kedvüket szolgálta, amikor középszerű alkotóknak és politikusoknak elég volt a dicsőséghez, hogy liberálisnak vallották magukat. És most természetesen képtelenek felfogni, hogy az esélyek kiegyenlítődnek, a társadalmi folyamatok a szellemi életben is leképeződnek, Tormay Cécile-t többen olvassák, mint Buborék Janka pszeudoavantgard-feminista költőnőt…
A képletes szobor lassan összedől. Marad a csonka alapzat, a fasisztázás és a szélsőjobbozás. Ezt örökölte Gulyás Márton. Szerintem jobban járt volna, ha egy ezüst zsebórát hagynak rá.