Halál és politika

Értelmetlenül folyik az amerikai katonák vére Afganisztánban, s éppen azok az afgánok lövik őket hátba, akiket az amerikai adófizetők nem kevés pénzén kiképeztek – az elmúlt években sokszor elmondta ezt az azóta elnöknek választott Donald Trump. Már öt éve azt mondta, azonnal haza kell jönni Afganisztánból, a pénzt pedig inkább az Egyesült Államok újjáépítésére kell költeni. Ehhez az igen markáns állásponthoz képest éles váltásnak tűnik, hogy Trump a napokban bejelentette: „méltóságteljes” kivonulásukig maradnak a közép-ázsiai országban, sőt, növelik is a létszámot néhány ezer fővel. Látható, hogy Trump küzd elődeinek örökségével, az afganisztáni részvétel pedig valóban súlyos tehertétel. Még ha hozzá is tette, hogy ma már nem a nemzetépítés a cél, hanem a terror elleni harc a térségben.

A terror elleni harc középpontba helyezése, amennyiben nem csak retorikai fogás, fontos előrelépés. Trump a kampányában többször is, minden ködösítés nélkül, világosan elmagyarázta több riporternek, mi a baj Washington Szíria-politikájával. Felelőtlennek tartotta, hogy megdöntöttek olyan, az amerikaiak számára nem szimpatikus vezetőket, mint Szaddám Huszein vagy Kadhafi, mert bár lehet rosszat mondani a kormányzásukról, az biztos, hogy országaik legalább stabilak voltak, szemben a mostani iraki és líbiai káosszal. Ostobaságnak nevezte azt is, hogy az Obama-adminisztráció szórja a pénzt és a fegyvert az úgynevezett szíriai lázadóknak, akikről tulajdonképpen fogalma sincs, hogy kik. Ez már önmagában őrültség, de a fő baj az – ahogyan arra Trump is rámutatott –, hogy a ki tudja, milyen érdekekért, egymás ellen is harcoló csoportok kiváló amerikai fegyverei nem egyszer terroristák kezébe kerültek, már ha a megbízhatónak tartott „felkelők” nem voltak eleve terroristák, ahogyan Aszad szíriai elnök nevezi őket az elejétől fogva.

Győzelemhez vezető kampányában Trump érthető módon az egyszerű józan ész hangján szólt, de a történelem is nagyobb óvatosságra kell hogy intse a mindenkori amerikai elnököket. Alexander B. Downes, a George Washington University és Lindsey A. O’Rourke, a Boston College professzora a The Washigton Post oldalán ismertetett tanulmányukban Afganisztán, Líbia és Irak példája alapján is arra jutottak, hogy a burkoltan vagy nyíltan kikényszerített rezsimváltás általában nem teremt új, demokratikus, nyugatbarát rendszert az adott országban. Downes és O’Rourke megvizsgálta az elmúlt kétszáz év összes kívülről irányított rezsimváltását, s arra jutott, hogy a legtöbb rezsimváltás végeredményben nem javított a beavatkozó és a célország kapcsolatán, ugyanakkora, ha nem nagyobb eséllyel kerültek konfliktusba egymással a következő tíz évben, mintha nem történt volna semmi. A hatalomra segített bábkormányok mögött nem áll ott az ország, és ha meg akarják nyerni népük jóindulatát, akkor gyakran olyan döntésekre kényszerülnek, amelyek külföldi pártfogójukat dühítik fel.

Szíriában még van lehetősége az amerikai diplomáciának irányt váltani, erre utalhat az, hogy Trump alatt megszüntették a szíriai kormány ellen harcoló fegyveres csoportok támogatására irányuló CIA-programot. Washington továbbra is szabadulna Aszadtól, viszont arra is törekszik, hogy összehangolja erőfeszítéseit a terrorellenes harcban az oroszokkal, Moszkva viszont nem engedi el Aszad kezét.

Szíriában Aszad hadserege és az oroszok harcolnak a leghatékonyabban a terroristák ellen, ez egyértelmű. Abban, hogy az Iszlám Államot, az al-Kaidát és társaikat meg kell semmisíteni, minden felelős vezető egyetért, és azt is meg kell érteni, hogy ebben a szövetségeseket illetően elkel némi rugalmasság.

A Közel-Kelet persze sosem lesz egyszerű. Ugyanis azt a fontossági sorrendet már sikerült felállítani, hogy a terroristákat kell elsősorban legyőzni és nem Aszadot. A szirénhangok azonban egyre hangosabbak: Irán veszélyesebb, mint az Iszlám Állam. Downes és O’Rourke éppen Irán miatt figyelmeztetett, hogy a rezsimváltás burkolt támogatásával is nagyobb baj lehet, mint amekkora most van. A térség egyes szereplőinek és washingtoni képviselőiknek világos érdekük  fűződik ahhoz, hogy Irán ellen hangoljanak.

De mi a helyzet Európával, velünk, akik az Európai Unió világpolitikai leértékelődése miatt egyre kevésbé szólhatunk bele a „nagy ügyekbe”? Minket mi érdekel, a nagyhatalmi érdekek, vagy Párizs, Brüsszel, Nizza, Berlin, Stockholm és Barcelona? Számunkra ez nem lehet kérdés.