Hajszálnemzet

Számos műszaki kincs található itt – s több olyan magyar gyártmányú prototípus, amelynek fejlesztését a KGST ostoba logikája gáncsolta el, hogy aztán importból vásároljuk a megkésett hasonmásokat kőkemény valutáért.

Hasonló szűklátókörűség áldozata volt a később floppy néven elhíresült adattároló feltalálója, Jánosi Marcell, akit lépten-nyomon gáncsoltak fejlesztésében, s mire végre megindulhatott az itthoni gyártás, a szabad piac gyárai már ontották a lemezeket.

Száz év tapasztalat, itt vannak az új, csúcsminőségű Zeppelin órák – hirdette Facebook-oldalán magát az egykori repülőalkalmatosságok nevét viselő óramárka. Kevesen tudják, hogy a német feltaláló-gróf a léghajó terveit fillérekért vette meg a keszthelyi Schwartz Dávid mérnök özvegyétől.

A sor a végtelenségig folytatható, mindezek csak kiragadott példák azzal a közkedvelt lózunggal szemben, miszerint a magyar ok nélkül frusztrált, egyszerre kisebbrendűségi és messiáskomplexusos nép, amely örökké azt hangoztatja, hogy vele márpedig mindenki kibabrált.

Ugyanez a majdnem-sikerültség kíséri végig a történelmünket, sokszor hajszálon múlt, hogy nem sikerült elkerülni a katasztrófát: ha legalább a király túléli a mohácsi csatát, ha Trencsénnél nem bukik fel Rákóczi lova, ha Ferenc Ferdinánd sofőrje a biztonságos úton megy Szarajevóban, talán minden másképp alakul. Talán nincs török hódoltság, nincsenek Habsburgok, nincs Trianon, holokauszt, szovjet megszállás.

Nem meglepő tehát nemzeti búsongásunk és bizalmatlanságunk – csak valamiért nem esik az áldozathibáztatás kategóriájába a liberális közbeszédben az, amikor migránsoznak-pirézeznek vagy állítólagos irigységünkön gúnyolódnak az évszázados birodalmi elnyomás, ellopott találmányaink és elcsalt bajnoki érmeink után.

Persze az sem tartható, ha történelmi traumáinkkal és mellőzöttségünkkel, a „nagy magyar átokkal” magyarázzuk egyéni sikertelenségeinket. Mert ott az érme másik oldala: ha a kalandozó Bulcsú vezér hadjáratai nem késleltetik a Német-Római Birodalom megszilárdulását, ha Béla királyunk nem menekül meg a muhi csatából, ha Kemény Zsigmond nem hal meg Hunyadi János helyett annak páncéljába bújva, ha nincs megannyi szerencsés fordulat és hős áldozatvállalás, talán már nyomunk sem lenne ezen a földdarabon. Ha el is lopták sok találmányunkat, ha el is csalták sok sportsikerünket, Bolyai és Neumann, Hajós és Puskás nevét az egész világ ismeri. Elveszett nemzeti nagylétünk éppúgy hajszálon múlott, mint elkerült pusztulásunk. Traumáink és sikereink ugyanúgy részei a történetnek. Szerepük is ugyanaz: tanítanak minket. Hogy legközelebb elkerüljük a katasztrófát, s adandó alkalommal visszaszerezzük helyünket a világban – nem azt, ami „megillet”, hanem azt, amit kiharcolunk magunknak.