Hajózni kell

A majdnem két hónapig tartó ostrom leírhatatlan szenvedést, mérhetetlen pusztulást hozott a főváros milliós lakosságának. Mégis, amikor Buda eleste után pár nappal Márai Sándor Leányfaluról bemegy a rommá lőtt városba, azt tapasztalja (naplójában rögzíti is), hogy a romhalmazban fürgén élnek az emberek, nők vederrel baktatnak vízért, vagy hajlongva keresnek egy mosdótálat, ruhadarabot a romok között, egy asszony téglát rak a földszintes ház ablakába, így pótolja az ablaküveget, egy postás leveleket osztogat az utcán, a házroncsok között a vánszorgó, csomagokat, batyukat cipelő tömeg mintha céltalanul ténferegne, de „a valóságban Pest sistereg az élettől. Hevenyészett üzletekben, kapuk alatt és az úttesten mindent árulnak, olyan cikkeket is, melyeket már évek óta nem láttunk: malac, marha és borjú, Chanel-parfüm, cipőpaszta, csokoládé, igazi tea és kávé, kockacukor, női ruhaanyagok, harisnya, cipő… A romok között shopping-hangulat”. Budapest és a vidék népe valami elementáris életerővel túlélte 1944-45, majd – a második szovjet megszálláskor – 1956-57 szörnyű telét is, amikor a magyar nép számára a fő feladat a szó szoros értelmében a túlélés volt. Mint száz évvel korábban is, midőn Vörösmarty ezt írta: „Most tél van és csend és hó és halál.” De tudjuk, a császári-cári gyilkos erőszakot és az évtizedes Habsburg-önkényuralmat is túlélte a magyarság; sőt, Örkény zseniális egyperceséből az is kiderül, még az atombombát is túléli: amikor az egerek birtokba veszik az elnéptelenedett, halálcsendes Budapestet, s az Operában az utolsó hegedűn is átrágják az utolsó húrt, másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelenik egy cédula: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”

Mindehhez képest mindaz a valós vagy vélt gond, baj, gazdasági, társadalmi nehézség, probléma, s az a politikai helyzet, aminek „tűrhetetlenségéről”, „elviselhetetlenségéről” mostanság sokan panaszkodnak, firkálnak, fészbukolnak, s néhány ezren ismételten demonstrálnak, kiabálnak, igazán semmiség. Persze akik nincsenek megelégedve az elmúlt négy vagy huszonöt év politikai rendszerével és teljesítményével, saját életük, életszínvonaluk alakulásával, a vélemény- és szólásszabadsággal élve naponta elmondhatják – fél Budapestet afféle Hyde Park Cornerré téve –, hogy itt és most mást akarnak. Még ha nem is tudják pontosan és szépen megmondani, konkrétan mit – és főképp hogyan – szeretnének megvalósítani. De ez nem is baj: képviseleti demokráciában az istenadta nép éppen azért választ/küld a parlamentbe és a helyhatóságokba képviselőket, hogy a hivatásos, alkalmas politikusok (hozzáértő szakemberek közreműködésével) elgondolják, megfogalmazzák, kimunkálják azokat a politikai célokat, programokat és eszközöket, amelyek megteremtik az állampolgárok biztonságának, anyagi jólétének, jó lelki és fizikai állapotának feltételeit, előmozdítsák a különböző vélemények, érdekek, törekvések egyeztetésével és kiegyenlítésével a közjót és a közmegegyezést. Régi igazság, amit az utóbbi hónapok haragos hőbörgői, hátulról és kívülről vezérelt „őszinte toporzékolói” még nem ismertek fel: kormányozni az országot az utcáról vagy az internetes fórumokról nem lehet, nem is tanácsos. Deák Ferenc híres anekdotája is arra int, ha göröngyös, veszélyes úton kocsikázunk, akkor az a legjobb, ha a hozzáértő kocsisra bízzuk a tüzes lovak húzta szekeret, és forró fejjel, ügyetlen kézzel nem kapkodunk a gyeplőhöz, mert mint Inkey Kálmán mondta Deáknak: „Bátyám, ha bele nem kap a gyeplőbe, tán megmenekszünk, de ha belekapkod, okvetlenül elveszünk”.

A kocsi helyett mondhatnánk hajót is, hisz már az antik görögök a hajó kormányzásához hasonlították a városállam, azaz a polisz kormányzását. (Ebből ered maga a politika szó.) A politikai vezető – plurális, parlamentáris demokráciában a kormányfő – tevékenysége olyan, mint az ismeretlen hullámokon való kormányzás. Ahogy a nagy brit politikai filozófus, Michael Oakeshott írta: „A politikai tevékenység során az emberek parttalan és feneketlen tengeren hajóznak; itt nincsen menedéket nyújtó kikötőöböl és nincsen mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni, nincsen sem hazai kikötő, sem megjelölt célkikötő. A vállalkozás lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen kell maradni; a tenger barát is és ellenség is; a tengerésztudomány abból áll, hogy (…) minden egyes ellenséges helyzetben találjanak legalább egy barátot.”

Az Orbán Viktor vezette Fidesz-kormány a választók meggyőző többségének akaratából tavaly kezdte meg harmadik négyéves ciklusát, s bár ilyen-olyan okokból sokan szeretnék – határon innen és túl is! – eltávolítani a kormányrúd mellől, mindeddig szilárdan kitartott a helyén, megóvta a hajót a borulástól, sőt sikerült stabilizálni, megerősíteni és a kitűzött irányban tartani. Ez az év aligha lesz könnyebb a kormány és az ország számára, mint az előzők voltak, sőt az újabb viharfelhők és torpedók közeledése miatt még több szilárdságra, óvatosságra, józan észre és bátor kreativitásra lesz szükség, hogy a felszínen maradjunk. No meg több barátra – de csak a nevében jó baráttól óvakodjunk – itthon és nagyvilágban is. Mert hajózni kell, míg csak élünk!