Vélemény és vita
Háború rideg szívvel
Ha leülnek Európa főhatalmai tárgyalni a háború derekán, nincs Hitler, Mussolini és totális állam, nincs kommunizmus és Sztálin
A kommunizmus áldozatainak emléknapján Orbán Viktor utalt arra, miért is látja a Nyugat embere másként a nácizmus, és megint másképp a kommunizmus áldozatait; az egyik bűneit nemzetközi katonai törvényszék bélyegezte meg Nürnbergben, a másikét csak a történetírás. Az antifasizmus így nem is mindig szelíden izzó szenvedély maradt, az antikommunistáknál viszont a tragédia számbavétele csak utólag következett be az emlékek áradásában. Az ősbűnt, a törést az első világháború hozta: a harag, a bosszúállás és a megbocsátás hiánya volt jellemző a nagyhatalmak vezetőire. A győztesek körében már akkor felmerült, hogy a vesztes hatalmak kulcsfiguráit bíróság elé kéne állítani, de aztán mint alkalmatlan eszközt, a bírósági utat elvetették: II. Vilmost Hollandia amúgy sem adta ki a versailles-i békecsinálóknak, s így – a történelem fintoraként – a franciák még azt is megérték, hogy a volt császár gratuláljon a Führer 1940-es villámháborújához. Egyébként mit is mondhattak volna Vilmosnak Versailles-ban, ha rákérdez, miért utasították el az antant hatalmak olyan kurtán-furcsán az 1916. december 12-i, Wilson, az újraválasztott amerikai elnök közvetítésére bízott békeajánlatát? S mi lett volna, ha a főhatalmak leülnek tárgyalni, miközben XV. Benedek pápa szándéka szerint meghirdette volna a Treuga Deit, Isten békéjét? (A béke szó a Nagy Háború közepén mágikus erővel bírt, s amikor egy erkölcsileg érzéketlen forradalmár, Lenin a békét meghirdette, örök boldogságot ígérő birodalmat hozott létre a cárizmus romjain.)
A Wilsonnak küldött s az antantnak szóló jegyzéket – amelyben a németek a tárgyalás feltételeit nyitva hagyták – Theobald von Bethmann Hollweg birodalmi kancellár a Reichstagban is felolvasta. Ilyen „megadó” békeajánlatot olyan államok tesznek, amelyek vezetői úgy gondolják, hogy a háború kimenetele számukra kedvezőtlen lesz, csakhogy 1916 végén nem ez volt a helyzet: Bukarest elesett, Petain marsall tömeges agyonlövetésekkel tudta csak megfegyelmezni a katonáit, az olaszok és az oroszok közel voltak az összeomláshoz. Az antant vezetői hittek abban, hogy az erő egyben igazság is: az angol Lloyd George Németország „kiütéséről” beszélt, francia kollégája, Briand pedig háborús bűnösökről és megbüntetésükről. Emberi dolgokban kevés a determinizmus, s nagyjából véletlen dolga egy végzetes válasz az ütköző szenvedélyek küzdelmében. XV. Benedek hiába beszélt Európa öngyilkosságáról, s Wilson tétova lépései sem segítettek: az antant karácsony táján elutasította a németekkel és a központi hatalmakkal kötendő béke gondolatát többek közt a kelet-európai kis népek szabadságára hivatkozva. Végzetes válasz volt.
Ha leülnek Európa főhatalmai tárgyalni a háború derekán, nincs Hitler, Mussolini, totális állam, kommunizmus és Sztálin, nincs történelmi determinizmusra hivatkozó emberirtás Lenintől Pol-Potig. S nem lenne amerikai túlhatalom 1945 óta Nyugat-Európa fölött, s a Közel-Kelet ördögi felosztása sem létezne. Amikor az 1916-ban titokban megkötött Sykes–Picot-egyezmény alapján az addig egyensúlyt tartó Oszmán Birodalom szétdarabolását elhatározták, „minden békét szétromboló békét” készítettek elő az antant hatalmak – jegyzi meg amerikai történész, David Fromkin. (Emlékezzünk csak az Arábiai Lawrence damaszkuszi jeleneteire. S 1924-től megszűnik a kemáli államban idegen testté lett kalifátus: a moszlim világnak ettől kezdve nincs feje.) Még ha fejlesztették is a gazdaságot és az oktatást, az angolok és a franciák nem engedték, hogy az arabok a maguk uraivá váljanak, s Palesztinát a nagyhatalmak úgy nyilvánították zsidó nemzeti otthonná, hogy kétségessé tették az ott élő arabok jövőjét. A szakadatlan háborúzás és a terror évtizedek során emberek tömegeit vetette ki otthonából, s mára a Közel-Kelet menekülthulláma túlzúdult Európa partjain.
Nemcsak a Nagy Háború békét hirdető pápája látta földrészünk népeinek szuicid hajlamát. Az indiai állam megteremtője, Jawaharlal Nehru 1943-ban – amikor az angolok kegyetlenül letörték az országban kibontakozó népi ellenállást – azt mondta, hogy „Európa minden nagyszerű teljesítménye után most éppen azon igyekszik a legnagyobb erőfeszítéssel, hogy hogyan követhetne el öngyilkosságot (…), valami lényeges elem hiányzik az európai civilizációból, és az egész valami mérgező anyagot termel ki magából, aminek folytán húszévenként háborúnak kell kitörnie. Az az érzésem, hogyha Ázsia hozzá képest elmaradott is, mégis bizonyos belső, kulturális szilárdsággal rendelkezik – főként Kínában és Indiában”. Nem furcsa iróniája a sorsnak, ahogy háromnegyed évszázad múltával, emberjogi jelszavakat hangoztatva, az európai ember szinte ázsiai türelemmel, fegyvert letéve várja be a sorsát? A méreg, amiről Nehru beszélt, az agyig hatolt. Ami pedig a kommunizmus természetét illeti, ha a hágai bíróság a jugoszláv háborús bűnösöknek s a „hetedik köztársaságnak” is nevezett hadseregnek Tito alatt elkövetett bűneit is feltárta volna, az a nyugati értelmiség számára – bírói pecséttel megerősítve – némi friss tanulság lehetett volna. Nem éppen a háromszázezer ember halálában felelős Szlobodan Milosevics volt az, aki 22 évesen, 1963-ban, amikor az ország nevét nagy viták közepette Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra változtatták, azzal ötletelt a kommunista ifjúsági szövetség funkcionáriusaként, hogy a szocialista jelző legyen a szövetségi előtt, mert az így ideologikusabb. Igaz, öletni már nem kommunistaként öletett.
A Wilsonnak küldött s az antantnak szóló jegyzéket – amelyben a németek a tárgyalás feltételeit nyitva hagyták – Theobald von Bethmann Hollweg birodalmi kancellár a Reichstagban is felolvasta. Ilyen „megadó” békeajánlatot olyan államok tesznek, amelyek vezetői úgy gondolják, hogy a háború kimenetele számukra kedvezőtlen lesz, csakhogy 1916 végén nem ez volt a helyzet: Bukarest elesett, Petain marsall tömeges agyonlövetésekkel tudta csak megfegyelmezni a katonáit, az olaszok és az oroszok közel voltak az összeomláshoz. Az antant vezetői hittek abban, hogy az erő egyben igazság is: az angol Lloyd George Németország „kiütéséről” beszélt, francia kollégája, Briand pedig háborús bűnösökről és megbüntetésükről. Emberi dolgokban kevés a determinizmus, s nagyjából véletlen dolga egy végzetes válasz az ütköző szenvedélyek küzdelmében. XV. Benedek hiába beszélt Európa öngyilkosságáról, s Wilson tétova lépései sem segítettek: az antant karácsony táján elutasította a németekkel és a központi hatalmakkal kötendő béke gondolatát többek közt a kelet-európai kis népek szabadságára hivatkozva. Végzetes válasz volt.
Ha leülnek Európa főhatalmai tárgyalni a háború derekán, nincs Hitler, Mussolini, totális állam, kommunizmus és Sztálin, nincs történelmi determinizmusra hivatkozó emberirtás Lenintől Pol-Potig. S nem lenne amerikai túlhatalom 1945 óta Nyugat-Európa fölött, s a Közel-Kelet ördögi felosztása sem létezne. Amikor az 1916-ban titokban megkötött Sykes–Picot-egyezmény alapján az addig egyensúlyt tartó Oszmán Birodalom szétdarabolását elhatározták, „minden békét szétromboló békét” készítettek elő az antant hatalmak – jegyzi meg amerikai történész, David Fromkin. (Emlékezzünk csak az Arábiai Lawrence damaszkuszi jeleneteire. S 1924-től megszűnik a kemáli államban idegen testté lett kalifátus: a moszlim világnak ettől kezdve nincs feje.) Még ha fejlesztették is a gazdaságot és az oktatást, az angolok és a franciák nem engedték, hogy az arabok a maguk uraivá váljanak, s Palesztinát a nagyhatalmak úgy nyilvánították zsidó nemzeti otthonná, hogy kétségessé tették az ott élő arabok jövőjét. A szakadatlan háborúzás és a terror évtizedek során emberek tömegeit vetette ki otthonából, s mára a Közel-Kelet menekülthulláma túlzúdult Európa partjain.
Nemcsak a Nagy Háború békét hirdető pápája látta földrészünk népeinek szuicid hajlamát. Az indiai állam megteremtője, Jawaharlal Nehru 1943-ban – amikor az angolok kegyetlenül letörték az országban kibontakozó népi ellenállást – azt mondta, hogy „Európa minden nagyszerű teljesítménye után most éppen azon igyekszik a legnagyobb erőfeszítéssel, hogy hogyan követhetne el öngyilkosságot (…), valami lényeges elem hiányzik az európai civilizációból, és az egész valami mérgező anyagot termel ki magából, aminek folytán húszévenként háborúnak kell kitörnie. Az az érzésem, hogyha Ázsia hozzá képest elmaradott is, mégis bizonyos belső, kulturális szilárdsággal rendelkezik – főként Kínában és Indiában”. Nem furcsa iróniája a sorsnak, ahogy háromnegyed évszázad múltával, emberjogi jelszavakat hangoztatva, az európai ember szinte ázsiai türelemmel, fegyvert letéve várja be a sorsát? A méreg, amiről Nehru beszélt, az agyig hatolt. Ami pedig a kommunizmus természetét illeti, ha a hágai bíróság a jugoszláv háborús bűnösöknek s a „hetedik köztársaságnak” is nevezett hadseregnek Tito alatt elkövetett bűneit is feltárta volna, az a nyugati értelmiség számára – bírói pecséttel megerősítve – némi friss tanulság lehetett volna. Nem éppen a háromszázezer ember halálában felelős Szlobodan Milosevics volt az, aki 22 évesen, 1963-ban, amikor az ország nevét nagy viták közepette Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra változtatták, azzal ötletelt a kommunista ifjúsági szövetség funkcionáriusaként, hogy a szocialista jelző legyen a szövetségi előtt, mert az így ideologikusabb. Igaz, öletni már nem kommunistaként öletett.