Vélemény és vita
Háború Európa ellen
Fokozottan igaz lesz Szun-Ce tanácsa: aki meg tudja választani az egyes »csaták helyszínét«, az szinte meg is nyerte őket
„Egy férfi mellettem lépett el egy hatalmas késsel a kezében, és beledöfte egy rendőrbe” – mondta a londoni terrortámadás egyik szemtanúja. Az utcán, a belvárosban, fényes nappal. Nem bomba vagy nehezen beszerezhető fegyverek segítségével ölt, hanem egy autó és egy kés használatával. Nizza, Berlin és London is mutatja, hogy a terroristák a leghétköznapibb eszközökkel életünk legmegszokottabb helyein csapnak le, ahol azt hisszük, biztonságban vagyunk. Teljesen mindegy, hogy elfogadjuk-e vagy sem, de hadat viselnek ellenünk.
Nem szemtől szemben, hanem gyáván és aljasan: megbújva, sunyin csapnak le, amikor hátat fordítunk. Bármikor és bárhol: ez nem olyan háború, ami valami távoli helyen zajlik, hanem itt kopogtat az ajtónkon. Mi még szerencsések vagyunk, mert itt, Magyarországon még csak kopogtat, de Nyugat-Európában már rég berúgta az ajtót, és nálunk is bármikor eljöhet a pillanat, amikor a Kossuth téren egy napsütötte tavaszi napon embereket ölnek.
És mit tesz az európai politikusok többsége? Részvétet nyilvánít és arról beszél, hogy valamit tenni kéne. Mégis a legtöbb, amire jutnak, hogy több rendőrt állítanak az utcasarkokra, hátha az majd elriasztja a mindenre elszánt, öngyilkosságra készülő merénylőket, és kérik a titkosszolgálatokat, hogy figyeljenek jobban.
És bár Rex Tillerson amerikai külügyminiszter és az Iszlám Állam elleni koalíció ígérete a terrorista állam-alakulat felszámolásáról nagy lépés, de nem a háborút nyerjük meg vele, csak egy csatáját. Fel kell készülnünk egy másfajta háború folytatására, és el kell felejteni a fizikai térben behatárolt konfliktust: a tér bármelyik pontján „csatára” kényszeríthetnek minket, és igazából, ha már bekövetkezik, az szinte felér a vereséggel. Fokozottan igaz lesz Szun-Ce tanácsa: aki meg tudja választani az egyes „csaták helyszínét”, az szinte meg is nyerte őket. És hogy hol van esélyünk győzelmet aratni? A háborút ideológiai és információs térben kell megvívnunk, itt kell teljes letámadással sarokba szorítani az ellenfelet: a mérsékelt iszlám üzeneteit kell szembeállítani a radikálisokkal, és hatékony információs és fizikai védelmi rendszereket kell felállítanunk, amelyekkel ki tudjuk szűrni a támadókat. Észben kell tartanunk, hogy ehhez fontos szövetségeseink a nem radikális iszlám közösségek, amelyeket be kell vonnunk a harcba a szélsőségesek ellen, akik a velük egyet nem értő muszlimokra is veszélyt jelentenek.
A radikálisok lába alól akkor a legkönnyebb kihúzni a szőnyeget, ha a korábbinál kevesebb és óvatosabb beavatkozással próbálkoznak a nagyhatalmak, és a részben általuk okozott mostani káosz után önmérsékletet tanúsítanak. Klasszikus értelemben véve az iszlám világ államai külön-külön talán nem tekinthetők globális nagyhatalomnak, de ha huntingtoni civilizációs erőként tekintünk az iszlám világra, akkor egyértelmű, hogy hatalmas erővel van dolgunk, ami rettentő pusztítási potenciállal rendelkezik.
Hosszú évek alatt az iszlám világban nagyon erős nyugatellenesség alakult ki, amelynek gyökerei a keresztes hadjáratokig nyúlnak vissza. A 19-20. század talán még nagyobb hatást fejtett ki ebben az irányban, és a tömegmédiának köszönhetően sokkal jobban elterjedhettek az ilyen nézetek. Bár egyértelmű, hogy az iszlám vallás is reformokra szorul, nem szabad elfelejteni, hogy Nyugat-Európa és a 20. századtól az Egyesült Államok beavatkozásai kialakítottak egyfajta „civilizációs tehetetlenségi erőt”, ami a radikális nyugatellenesség irányába húzza az egész iszlám világot. Hatalmas erőfeszítésekre és rengeteg türelemre lesz szükség ennek ellensúlyozására és megváltoztatására.
A „világot uraló Nyugat” maradványa lehet az a fajta naivitás, ami miatt azt gondolhatják sokan, hogy Európának nem árthat semmi, legyen szó terrorizmusról vagy migrációról, hiszen eddig is túlélt mindent. Talán van abban némi nagyképűség és lenézés, ahogy Európa néhány vezetője és az előző amerikai kormányzat tekintett az iszlám világra és ezekre a problémákra. Leereszkedő megközelítésükben „gyerekként” kezelték a Közel-Kelet lakóit: amikor politikáról volt szó, kézi vezérléssel akarták megoldani az összes gondot a párbeszéd vagy az óvatosabb befolyásolás helyett, és azt gondolták, meg kell mondaniuk ezeknek az embereknek, mi a jó nekik. Az egész migrációs válság során mintha néhány európai vezető úgy gondolná, hogy csakis ártatlan gyermekek, „szegény menekültek” érkezhetnek a Közel-Keletről, akiknek csak mi segíthetünk, a terrorizmus kapcsán pedig olyan megoldásokat követnek, mintha a rendre intés és a kulturális és hadi fölény gondolata miatt minden megoldódna magától. Ha Nyugat-Európa ilyen magas lóról tekint egy értékeire büszke civilizáció képviselőire, azzal pont az amúgy is agresszívan terjeszkedő radikálisokat támogatja, a lekicsinyelt problémák könnyen elpusztíthatnak minket. Az iszlám világnak reformra és a mérsékelt erők határozottabb fellépésére van szüksége, Nyugat-Európának pedig le kell szállnia a magas lóról, és felismernie, hogy olyan háborút viselnek kontinensünk és kultúránk ellen a szélsőséges muszlim szervezetek, amilyet csak akkor élhetünk túl, ha komolyan vesszük a fenyegetést, és felvesszük az elénk dobott kesztyűt. Nem bízhatunk a vihar elvonultában, vagy abban, hogy az idő majd gyógyítja a sebeket: ellenségeink létezésünk jogosságát vitatják, és győzelmük a mi megsemmisülésünkkel lenne egyenlő.
Nem szemtől szemben, hanem gyáván és aljasan: megbújva, sunyin csapnak le, amikor hátat fordítunk. Bármikor és bárhol: ez nem olyan háború, ami valami távoli helyen zajlik, hanem itt kopogtat az ajtónkon. Mi még szerencsések vagyunk, mert itt, Magyarországon még csak kopogtat, de Nyugat-Európában már rég berúgta az ajtót, és nálunk is bármikor eljöhet a pillanat, amikor a Kossuth téren egy napsütötte tavaszi napon embereket ölnek.
És mit tesz az európai politikusok többsége? Részvétet nyilvánít és arról beszél, hogy valamit tenni kéne. Mégis a legtöbb, amire jutnak, hogy több rendőrt állítanak az utcasarkokra, hátha az majd elriasztja a mindenre elszánt, öngyilkosságra készülő merénylőket, és kérik a titkosszolgálatokat, hogy figyeljenek jobban.
És bár Rex Tillerson amerikai külügyminiszter és az Iszlám Állam elleni koalíció ígérete a terrorista állam-alakulat felszámolásáról nagy lépés, de nem a háborút nyerjük meg vele, csak egy csatáját. Fel kell készülnünk egy másfajta háború folytatására, és el kell felejteni a fizikai térben behatárolt konfliktust: a tér bármelyik pontján „csatára” kényszeríthetnek minket, és igazából, ha már bekövetkezik, az szinte felér a vereséggel. Fokozottan igaz lesz Szun-Ce tanácsa: aki meg tudja választani az egyes „csaták helyszínét”, az szinte meg is nyerte őket. És hogy hol van esélyünk győzelmet aratni? A háborút ideológiai és információs térben kell megvívnunk, itt kell teljes letámadással sarokba szorítani az ellenfelet: a mérsékelt iszlám üzeneteit kell szembeállítani a radikálisokkal, és hatékony információs és fizikai védelmi rendszereket kell felállítanunk, amelyekkel ki tudjuk szűrni a támadókat. Észben kell tartanunk, hogy ehhez fontos szövetségeseink a nem radikális iszlám közösségek, amelyeket be kell vonnunk a harcba a szélsőségesek ellen, akik a velük egyet nem értő muszlimokra is veszélyt jelentenek.
A radikálisok lába alól akkor a legkönnyebb kihúzni a szőnyeget, ha a korábbinál kevesebb és óvatosabb beavatkozással próbálkoznak a nagyhatalmak, és a részben általuk okozott mostani káosz után önmérsékletet tanúsítanak. Klasszikus értelemben véve az iszlám világ államai külön-külön talán nem tekinthetők globális nagyhatalomnak, de ha huntingtoni civilizációs erőként tekintünk az iszlám világra, akkor egyértelmű, hogy hatalmas erővel van dolgunk, ami rettentő pusztítási potenciállal rendelkezik.
Hosszú évek alatt az iszlám világban nagyon erős nyugatellenesség alakult ki, amelynek gyökerei a keresztes hadjáratokig nyúlnak vissza. A 19-20. század talán még nagyobb hatást fejtett ki ebben az irányban, és a tömegmédiának köszönhetően sokkal jobban elterjedhettek az ilyen nézetek. Bár egyértelmű, hogy az iszlám vallás is reformokra szorul, nem szabad elfelejteni, hogy Nyugat-Európa és a 20. századtól az Egyesült Államok beavatkozásai kialakítottak egyfajta „civilizációs tehetetlenségi erőt”, ami a radikális nyugatellenesség irányába húzza az egész iszlám világot. Hatalmas erőfeszítésekre és rengeteg türelemre lesz szükség ennek ellensúlyozására és megváltoztatására.
A „világot uraló Nyugat” maradványa lehet az a fajta naivitás, ami miatt azt gondolhatják sokan, hogy Európának nem árthat semmi, legyen szó terrorizmusról vagy migrációról, hiszen eddig is túlélt mindent. Talán van abban némi nagyképűség és lenézés, ahogy Európa néhány vezetője és az előző amerikai kormányzat tekintett az iszlám világra és ezekre a problémákra. Leereszkedő megközelítésükben „gyerekként” kezelték a Közel-Kelet lakóit: amikor politikáról volt szó, kézi vezérléssel akarták megoldani az összes gondot a párbeszéd vagy az óvatosabb befolyásolás helyett, és azt gondolták, meg kell mondaniuk ezeknek az embereknek, mi a jó nekik. Az egész migrációs válság során mintha néhány európai vezető úgy gondolná, hogy csakis ártatlan gyermekek, „szegény menekültek” érkezhetnek a Közel-Keletről, akiknek csak mi segíthetünk, a terrorizmus kapcsán pedig olyan megoldásokat követnek, mintha a rendre intés és a kulturális és hadi fölény gondolata miatt minden megoldódna magától. Ha Nyugat-Európa ilyen magas lóról tekint egy értékeire büszke civilizáció képviselőire, azzal pont az amúgy is agresszívan terjeszkedő radikálisokat támogatja, a lekicsinyelt problémák könnyen elpusztíthatnak minket. Az iszlám világnak reformra és a mérsékelt erők határozottabb fellépésére van szüksége, Nyugat-Európának pedig le kell szállnia a magas lóról, és felismernie, hogy olyan háborút viselnek kontinensünk és kultúránk ellen a szélsőséges muszlim szervezetek, amilyet csak akkor élhetünk túl, ha komolyan vesszük a fenyegetést, és felvesszük az elénk dobott kesztyűt. Nem bízhatunk a vihar elvonultában, vagy abban, hogy az idő majd gyógyítja a sebeket: ellenségeink létezésünk jogosságát vitatják, és győzelmük a mi megsemmisülésünkkel lenne egyenlő.