Vélemény és vita
Ha csak az orrukig látnak...
A Magyarországon kialakult menekülthelyzetet vizsgálta Európa Tanács rasszizmus és intolerancia elleni szakértői bizottsága
A Magyarországon kialakult mene-külthelyzetet vizsgálta a strasbourgi székhelyű Európa Tanács rasszizmus és intolerancia elleni szakértői bizottsága, az ECRI, amelynek tegnap nyilvánosságra hozott jelentésében aztán megint sikerült szépen és biztos kézzel összemosni a magyar ellenzék összes kormányellenes szlogenjét, persze, hiszen a dokumentum az úgynevezett nem kormányzati szervezetektől kapott tájékoztatás alapján készült. Vagyis akár előre borítékolhattuk volna, hogy mi áll majd benne. Így például azt is, hogy a dokumentum összeállítói szerint a romák társadalmi befogadását célzó stratégia eddig kevés eredményt ért el, és nem képes kiküszöbölni a szegregációt az oktatásban. Helyben vagyunk!
Sokáig lesz még szó a nyíregyházi, Huszár-telepi iskoláról. Hiába mondta ki határozatában a Kúria, hogy az intézményben nincs szegregáció, a politikai ellenzék nyilván meg van győződve arról, hogy a kérdéssel sokáig pisztolyozhatja még a kormányt, illetve a polgári oldalt és az egyházakat, amelyeket a jobboldal természetes szövetségesének tekint. Ugyebár a Huszár-telepen egyházi fenntartású iskolát vádolnak a cigány tanulók szegregációjával, és nem felejtik el hangsúlyozni: az egyházaktól több „emberséget és megértést” várnak…
Sajnos már hozzá kellett szoknunk, hogy valahogy mindig más a valóság, mint ahogy azt a jogvédők igyekeznek ábrázolni nekünk. Nincs ez másként a szegregációval kapcsolatosan sem. Sőt! No de induljunk most ki abból a tényből, hogy a hazai közoktatás szellemi és spirituális értelemben is a magyar hagyománykincsen, illetve a többségi társadalom szokásrendszerén nyugszik. Világos, hogy az iskola igyekszik ehhez a szokásrendszerhez igazítani azokat a kisdiákokat, akik egy teljesen más szociokulturális közegből érkeznek. Itt nem csak roma gyerekekről lehet szó, félreértés ne essék.
A magyar iskolának a svéd egyetemi tanárok gyerekeinek szokásrendszerén is igazítania kellene, még ha nyilván nem is annyit, mint a romákén.
Aki látott már ilyen felzárkóztató osztályt, illetve iskolai részleget, az tapasztalhatta, mennyire egyszerű dolgokról van szó. Megtanuljuk például a különböző köszönési formákat, megtanuljuk befűzni a cipőnket, megtanulunk villával enni, és megtanulunk hallgatni, ha a felnőttek, például a tanítók beszélnek…
Apróságok? Persze, de aztán jönnek szép sorban az ezeknél is fontosabb dolgok! Például a szabályok, az „enyém és a tied” tisztelete, és így tovább. De létezik egy olyan szociokulturális dimenzió is, amelyben a családok nem tudják átadni ezt a tudást a gyerekeiknek, mert ők sem rendelkeznek vele. Egy másik hagyományrendszer, egy másik kultúra törvényei szerint élnek. Ez nem jobb és nem rosszabb a többségi társadalom kultúrájánál, de mindenképpen más. Többek között feltétlen szabadságszeretet és nagyfokú spontaneitás jellemzi. Például ezt a szabadságszeretetet és a spontaneitásra való hajlamot is valahogy csendesítenie, „normalizálnia” kell az iskolának ahhoz, hogy saját közösségébe tudjon majd illeszteni egy addig jobbára szertelenségben élő gyereket. A felzárkóztatás nem könnyű feladat. Ha a tanulók tizenöt százaléka felzárkóztatásra szorul egy „vegyes” osztályban, ott elég nehéz már a klasszikus értelemben vett tananyaggal foglalkozni. Ez visszaveti azokat, akik – számos roma is van közöttük mindenütt – gyorsabban, illetve rendes tempóban haladnának.
Magától értetődik, hogy az iskola megoldást keres ilyenkor, ahogy tette ezt a Huszár-telepi intézmény is. Nincs túl sok recept és lehetőség. (Bizonyos, időnként felbukkanó fantazmagóriákkal, például az egy diák, egy tanító ötletével nincs mit kezdeni.) Az erőszakos integráció pedig riasztó jelenségeket produkált már eddig is, a túlkoros bandák iskolai hatalmaskodásait, pedagógusok elleni támadásokat, tíz hasznos percre zsugorodott tanórákat. Ha ilyen megközelítésben nézzük, egy felzárkóztató osztály és a felzárkóztatást követő integráció sokkal hasznosabb, s minden tekintetben eredményesebb dolog, mint a jogvédők doktriner „egyenlősdije”.
Nem mellesleg szólva joggal hiányolja az ember a roma pedagógusokat is ebből a történetből, akik nemcsak sokat segíthetnének, de bizonyos értelemben új alapokra helyezhetnék a felzárkóztatás kérdését. Mindenekelőtt azzal, hogy napi rendszeres munkájukkal, tekintélyt érdemlő tudásukkal, konszolidált megjelenésükkel élő példaként állhatnának a roma gyerekek és szüleik előtt, s ez hatással lehetne az adott közösségek életére is.
Csakhogy a jogvédelem csábítóbb és persze jövedelmezőbb elfoglaltság. Az érintettek azt mondják: átfogóbb, magasabb rendű feladat. Mekkorát tévednek! Különösen akkor érdekes a roma pedagógusok ügye, ha tudjuk, hogy ha nem is látványosan, de növekszik az olyan osztályok és iskolák száma, ahol már többségben vannak a roma diákok. Ez az egész a hazai tanügy egyik legnagyobb kihívása lesz egy-két évtizeden belül, ha nem az már ma is. Jó kérdés, hogy egy ilyen osztályban, vagy egy ilyen iskolában milyen történelmet, irodalmat tanuljanak a gyerekek egyáltalán.
Kérdés lehet az is, hogy milyen használható tudást adhat egy ilyen iskola. És mi lehet ennek a tudásnak a fundamentuma, milyen szokásrendszeren alapul majd? S hogyan illeszthető ez más kultúrákhoz? Része vagy inkább egyenjogú társa lesz azoknak?
Akik ezt a rendszert kiteljesedett formájában működtetik majd, ma még iskolába járnak. És nyilván találni közöttük olyat is, akit előbb fel kellett zárkóztatni ahhoz, hogy később utat találjon a hivatása felé. Úgy tűnik, mintha a hazai roma értelmiség néhány harcos és hangos tagja nem látna az orráig sem. Vagy inkább foglya egy nyers politikai törekvésnek? Mindegy. Így sem, úgy sem érzékeli, hogy közeledik az idő, amikor rasszistázni meg lépten-nyomon szegregációt kiáltani már kevés lesz. Építeni kell. Márpedig, ahogy ma látni a kérdést, a Huszár-telepi ügy sokáig terítéken marad. S az úgynevezett nem kormányzati szervezeteknek hála, helyet kapott immár a strasbourgi étlapon is.