Riportkötetei talán még ütősebbek voltak, de korai, szintén szociografikus novellái (például a Gázlámpák alatt és az Idegen bajnok kötetekben megjelentek) bizonyára fennmaradnak majd, mint ahogy az én generációm, a most 40-50 évesek, soha sem fogják elfelejteni szatíráinak örökbecsű poénjait, az utolsó szögig ellopott gyár történetét, vagy éppen H. (Hazudós) Kovács, az örök Fradi-drukker Münchausen bárót meghazudtoló történeteit. Mindezt azért tartottam fontosnak lejegyezni, hogy még véletlenül se süllyedjek oda, ahová ő, ahová ők, akik jó negyedszázada mindenkit tehetségtelennek, dilettánsnak bélyegeznek, aki nem az ő brancsukhoz tartozik, aki nem fogadja el hagymázas politikai vagy éppen kulturális rögeszméiket.
Moldova György jó író volt. Volt – itt a hangsúly. Pedig 83 éves korához képest tudtommal jó egészségnek örvend –, de csak volt. Jelenleg – úgy nagyjából a rendszerváltás óta – csupán egy zavaros, megszállott, aggkorú, írásból élő csirkefogó, akinél nehéz megítélni, hogy a morális vagy a mentális leépülés esik-e jobban a latba.
Ennek a miniportrénak a megírására az sarkallt, hogy Moldova ismét nyilatkozott egy hegyeset ATV-Hír Tv-nek és balliberális társalakulatoknak. Ezt teszi sok éve már visszatérően, többnyire amikor legfrissebb szociográfiának álcázott gyűlölködését vagy a primitív, magyarul középfokon beszélő, tömeggyilkos Kádár Jánost szentté magasztosító episztoláját éppen a piacra dobja. Rövid az élet és a terjedelem is véges, ezért csak három gyöngyszem a Kegyelemkenyér című új könyv promóciójából: „Orbán újraválasztása halálos ítélet a nyugdíjasok számára”, „Megkérdezik a menyüket, vejüket vagy a boltos Ilonkát, hogy kire kell szavazni, és arra szavaznak. Nem gondolják végig a sorsukat”, „Nagy balhé lesz, ha a Fidesz egyszer veszít!”
Nyilván komplex, tartalmi elemzésre alkalmatlanok ezek a mondatok, az olyan lenne, mintha egy macska hátúszótempóit próbálnánk meg értelmezni. Ám ezek az új „moldoviádák” arra mindenképpen alkalmatosak, hogy ívet húzzunk egy kádárista volt literátor és a jelenkor identitásválságban vergődő „baloldali” politikájának csődjéig – egészen a mélypont Gyurcsányig.
Moldova egy korábbi interjúban elmondta, hogy ő „magyar, zsidó és kommunista”. Pályafutása tökéletes példázata annak, hogy kellő jellemgyengeséggel miképpen lehetett ezt a hármat úgy forgatni, akár a Rubik-kockát. Az 1990 előtti szociográfiáiban tökéletes látleletet adott a Kádár-korszak menthetetlenségéről, a szövőgyárakban a fejükre csöpögő savtól csomókban kihulló hajú szövőnőkről, a vasútnál kánikulában vergődő krampácsolókról, a kommunista vállalatvezetőkről, akik állítólag szóba sem álltak az íróval. A sors „különös kegyelméből” ezek a marha bátor könyvek mégis óriási példányszámban megjelenhettek – másoknak tizedennyiért letiltás, szilencium járt, szerencsétlenebb esetben börtön. Moldova 1990 után hirtelen „független” lett, néha zsidó, de többnyire kommunista – függően attól, hogy mi volt éppen a kifizetődő. Áttekintve a pályafutását, a demagóg szélsőbaloldali volt a jobb projekt, aki korábban ezerszer megírta, hogy miért volt agyrém a Kádár-rezsim, az szerelmes irományokat szült a buta diktátorról. Irodalmi körökben korábban is ismert volt, hogy Moldova – ellentétben sok pályatársával – tudott (pénzt) számolni. Pontosan felmérte, hogy mindig van százezernyi szélsőbalos szavazó/olvasó, akiknek jó része bizton megveszi teljesen hiteltelen Kádár-könyvét. Korábbi írásai üzenetét feledte, a valóságot feledte – jól számolt, ha ez jó.
Moldova nem szereti Gyurcsányt. A vele készült interjúkban azt is elmondta, hogy a szocialistákat sem kedveli, sőt, korábbi interjúalanyaival sem tart kapcsolatot, sok évtizedes barátjával azért szakított, mert az negatív megjegyzést tett Kádárra.
Legfrissebb megnyilatkozásait olvasva, a nyugdíjasokat sem szíveli, ostobának, szervilisnek tartja azokat, akiknek az érdekében állítólag ki akart állni – tökéletes tudathasadás. Igazából minden írását, megnyilatkozását két dolog hatja át: a bukott rögeszme miatti frusztráció és a feneketlen Orbán-gyűlölet. A magyar baloldal huszonhét éve se lenyelni, se kiköpni nem tudja a kádári örökséget. Moldova lenyelte, és dühödten, irracionálisan köpi, köpi, köpi. Látszólag ez két hozzáállás, ám gyakorlatilag ugyanaz. Így áll össze a volt KISZ-vezető, ma éppen szabadelvű-eurokrata Gyurcsány vezette, Lendvai Ildikóval és Kovács Lászlóval megerősített komposztbaloldal. És ennek a végterméke a vérgőzös, mára leginkább szánalomra méltó H. Moldova György.
Moldova György jó író volt. Volt – itt a hangsúly. Pedig 83 éves korához képest tudtommal jó egészségnek örvend –, de csak volt. Jelenleg – úgy nagyjából a rendszerváltás óta – csupán egy zavaros, megszállott, aggkorú, írásból élő csirkefogó, akinél nehéz megítélni, hogy a morális vagy a mentális leépülés esik-e jobban a latba.
Ennek a miniportrénak a megírására az sarkallt, hogy Moldova ismét nyilatkozott egy hegyeset ATV-Hír Tv-nek és balliberális társalakulatoknak. Ezt teszi sok éve már visszatérően, többnyire amikor legfrissebb szociográfiának álcázott gyűlölködését vagy a primitív, magyarul középfokon beszélő, tömeggyilkos Kádár Jánost szentté magasztosító episztoláját éppen a piacra dobja. Rövid az élet és a terjedelem is véges, ezért csak három gyöngyszem a Kegyelemkenyér című új könyv promóciójából: „Orbán újraválasztása halálos ítélet a nyugdíjasok számára”, „Megkérdezik a menyüket, vejüket vagy a boltos Ilonkát, hogy kire kell szavazni, és arra szavaznak. Nem gondolják végig a sorsukat”, „Nagy balhé lesz, ha a Fidesz egyszer veszít!”
Nyilván komplex, tartalmi elemzésre alkalmatlanok ezek a mondatok, az olyan lenne, mintha egy macska hátúszótempóit próbálnánk meg értelmezni. Ám ezek az új „moldoviádák” arra mindenképpen alkalmatosak, hogy ívet húzzunk egy kádárista volt literátor és a jelenkor identitásválságban vergődő „baloldali” politikájának csődjéig – egészen a mélypont Gyurcsányig.
Moldova egy korábbi interjúban elmondta, hogy ő „magyar, zsidó és kommunista”. Pályafutása tökéletes példázata annak, hogy kellő jellemgyengeséggel miképpen lehetett ezt a hármat úgy forgatni, akár a Rubik-kockát. Az 1990 előtti szociográfiáiban tökéletes látleletet adott a Kádár-korszak menthetetlenségéről, a szövőgyárakban a fejükre csöpögő savtól csomókban kihulló hajú szövőnőkről, a vasútnál kánikulában vergődő krampácsolókról, a kommunista vállalatvezetőkről, akik állítólag szóba sem álltak az íróval. A sors „különös kegyelméből” ezek a marha bátor könyvek mégis óriási példányszámban megjelenhettek – másoknak tizedennyiért letiltás, szilencium járt, szerencsétlenebb esetben börtön. Moldova 1990 után hirtelen „független” lett, néha zsidó, de többnyire kommunista – függően attól, hogy mi volt éppen a kifizetődő. Áttekintve a pályafutását, a demagóg szélsőbaloldali volt a jobb projekt, aki korábban ezerszer megírta, hogy miért volt agyrém a Kádár-rezsim, az szerelmes irományokat szült a buta diktátorról. Irodalmi körökben korábban is ismert volt, hogy Moldova – ellentétben sok pályatársával – tudott (pénzt) számolni. Pontosan felmérte, hogy mindig van százezernyi szélsőbalos szavazó/olvasó, akiknek jó része bizton megveszi teljesen hiteltelen Kádár-könyvét. Korábbi írásai üzenetét feledte, a valóságot feledte – jól számolt, ha ez jó.
Moldova nem szereti Gyurcsányt. A vele készült interjúkban azt is elmondta, hogy a szocialistákat sem kedveli, sőt, korábbi interjúalanyaival sem tart kapcsolatot, sok évtizedes barátjával azért szakított, mert az negatív megjegyzést tett Kádárra.
Legfrissebb megnyilatkozásait olvasva, a nyugdíjasokat sem szíveli, ostobának, szervilisnek tartja azokat, akiknek az érdekében állítólag ki akart állni – tökéletes tudathasadás. Igazából minden írását, megnyilatkozását két dolog hatja át: a bukott rögeszme miatti frusztráció és a feneketlen Orbán-gyűlölet. A magyar baloldal huszonhét éve se lenyelni, se kiköpni nem tudja a kádári örökséget. Moldova lenyelte, és dühödten, irracionálisan köpi, köpi, köpi. Látszólag ez két hozzáállás, ám gyakorlatilag ugyanaz. Így áll össze a volt KISZ-vezető, ma éppen szabadelvű-eurokrata Gyurcsány vezette, Lendvai Ildikóval és Kovács Lászlóval megerősített komposztbaloldal. És ennek a végterméke a vérgőzös, mára leginkább szánalomra méltó H. Moldova György.